A vulgáris narratíva és a közbeszéd!

A minőség legyen a mérvadó, ne a mennyiség, ha már egyszer hagytuk idáig süllyedni a szép magyar beszéd értékeit!

Valamikor a 80-as években kezdődött az a vulgáris narratíva használat, amely napjainkra /szinte/ teljesen átvette, a politikai és a social média feletti közbeszédet. Sajnos mind ez bizony a honi színházainkban kezdődött, majd átvették a később megalakult kereskedelmi televíziók. Az alpári szóhasználat, hamar népszerűségre tett szert, főleg a közkedvelt kabaré részletek, az akkoriban éledező, úgynevezett kortárs darabok és az anno még új zene /rap/ által. Ekkor már alig lehetett hallani a rádió kabarékban és látni színházainkban tévé kabaréjelenetekben az egykori “nagyokat” mint: Latabár Kálmán, Feleki Kamill, Hofi Géza, Alfonzó, Kabos László, Körmendi János, Márkus László, Csákányi László, Csala Zsuzsa, Lóránt Lenke, Kibédi Ervin és sokan másokat, ugyanis mindeközben végbement egy generációváltás honi kulturális és művészi életünkben. Ezen generáció váltás pedig nem verbális színvonal emelkedést, hanem éppen ellenkezőleg, látványos színvonal esést eredményezett. Az idősebb előadóművész generációk eltűnése után /minimálisra csökkentek a nagy klasszikus prózai színielőadások/ előlépett a harmad-negyed színvonalú színész és előadó réteg, /addig esélyük se volt labdába rúgni/ megjelentek a ponyvaregényekből és filmekből adaptált könnyed, de igazából semmilyen színházi előadások, a fiatal generációknál pedig az alpári-kommersz szóhasználat, a nagy elődök sikereire pályázva, azt megcélozva. Igazából ők, nem csináltak egyebet, mint hogy lebutították az előző nagy generációk értékeit, majd azt sajátjukként adták vissza, lelkük rajta. Rémisztő volt látni ezt a minőségromlást, s nem is akarom leírni azok nevét, akik például Hofi után, képviselték a magyar kabaré hagyományait, hogy Arany, Kazinczy, Madách, Ady országában mivé vált a gyönyörű magyar beszéd a kommersz krimi és politikai témájú darabokban, rettenetes filmsorozatokban és a sor még rendkívül hosszú. Eltűntek a Sinkovics Imrék, Dajka Margitok, Darvas Ivánok, Pécsi Sándorok, Latinovits Zoltánok, Sós Imrék, Szirtes Ádámok, Bara Margitok, Krencsey Mariannák, Törőcsik Marik, Psota Irének, Bujtor Istvánok, Haumann Péterek, Bitskey Tiborok, Mécs Károlyok és a sor még végtelen, és csak hellyel-közzel jött az utánpótlás. Szükséges megemlítenem, hogy természetesen voltak/vannak tiszteletre méltó kivételek, de sajnálattal kell megállapítanom, hogy az alantas-közönséges beszéd leuralta a verbális/színházi, filmes, zenei/ előadó művészet szinte teljes spektrumát. S ha idevesszük a social médiák felületeit, akkor el is érkeztünk a jelenbe. Azért még egy kicsit tekintsünk vissza, a rendszerváltás kaotikus időszakára /mely nem csak gazdaságunkra, hanem kultúránkra is rendkívül negatív hatással volt/ s amelyről csak ezáltal tudunk teljes képet alkotni, vagyis a magyar nyelv minőségi romlásáról. Mint már említettem színházainkban, televíziós sorozatokban trendi lett az alpári beszéd, amin persze jókat röhögtünk, s nem vettük észre, hogy valójában mi folyik. Csak hosszú évek múltán kaptunk a fejünkhöz, /jómagam is/ hogy a magyar bulvár színházi, zeni /rap/ és filmes /sorozatok/területei átvették, beillesztették az utcai, alpári szleng nyelvhasználatát, vagy is a kettő szinte eggyé vált, a celebvilág felszínre jötte pedig feltett az i-re a pontot. Persze akkor már késő volt, mert addig egész generációk nőttek fel ezeken, s ők már nem ismerték, nem találkoztak a nagy elődök által képviselt verbális minőséggel. Így jutottunk el Hofitól a dumaszínházig. /”nevében a sorsa” mondja a görög bölcsesség/. Nem kell DLA diploma ahhoz, hogy a művészi narratíva minőségi romlása, a közbeszéd és a politikai anyázás közti összefüggésre jussunk. Amikor elérkeztem írásom e részéhez megakadtam, mert nem tudtam, hogyan folytassam, folytassam e egyáltalán, hiszen a lényeget elmondtam, a megoldást pedig nem tudom. Azt gondolom, hogy több generáció kell ismét ahhoz, hogy legalább is nyelvezetünkben visszatérjünk a szép magyar, a művészi beszéd értékeihez, annak értékeléséhez. Mert csak akkor térhet ismét vissza Madách Imre: Ember tragédiája, Jókai Mór: Kőszívű ember fiai, Gárdonyi Géza: Egri csillagok, Molnár Ferenc: Pál utcai fiuk, lelket és szellemet emelő értékei. Ebben lesz nagy felelőssége színházainknak, filmjeinknek, irodalmi és zenei közéletünknek, hogy ne engedjünk teret a vulgáris-kommersz narratívák használatának, s ha emiatt ideiglenesen csökken is a mindenkori nézőszám, legalább visszatérnek azok, akik éppen e verbális minőségromlás miatt nem járnak színházba, vagy nem néznek magyar filmet. A minőség legyen a mérvadó, ne a mennyiség, ha már egyszer hagytuk idáig süllyedni a szép magyar beszéd értékeit!

Kriszt László rendező-koreográfus

Kapcsolat: mindenkiszinhaza@gmail.com