A mindenkori kultúra és művészet a társadalom láthatatlan összetartó szövete!

A mindenkori kultúra és művészet /különösen a színház/ a társadalom láthatatlan összekötő-összetartó szövete! /erős, ugyanakkor rendkívül sérülékeny szellemi és lelki organizmus/.

„A soron következő generációk feladata, küldetése nem alul, hanem elérni és felülmúlni az előttük lévő generációk által létrehozott értékeket”! Manapság ennek éppen az ellenkezőjét látjuk, tapasztaljuk. Magyarország kulturális intézményi szerkezete, működési mechanizmusa, minőséget hordozó küldetése úgy rossz, ahogy van, változásra érett, immár több mint 30 éve, de valahogy ezidáig senkinek nem állt érdekében mindezen változtatni, pedig lett volna rá lehetőség! Ezért szembesülünk nap, mint nap, azzal a bulvár színház jelenséggel, igazolandó, erre van szüksége a közönségnek, ledegradáló szlogenekkel meg azzal, hogy lásunk végre egy jó filmet vagy egy jó színházi előadást, tíz gyenge filmet és tíz középszerű színházi előadást kell végig szenvedni, nem kevés pénzért. Fentiekkel nehéz vitatkozni. /persze mindig lesznek olyanok, akik sem a tényeket, sem a valóságot nem fogadják el. /lelkük rajta/. Hosszú évek óta nézem, hallom a kultúrában, ezen belül is, a színházi szakmában folyó megmondóemberek ördögűzését! Az ördög maga a Magyar Kormány, annak is, a kulturális korifeusai. Persze a másik oldalnak is megvannak a maguk korifeusai, de azok valahogy nem /vagy egészen ritkán/ kerülnek terítékre a kulturális ördögűző szektavezérek online megszólalásaiban. Mielőtt még bárki azt hinné, hogy itt és most a /kormánypárti/ kultúrpolitikai szereplők mentegetésére invitálom, az téved. Nem, mert addig amíg a többszőrösen milliárd közeli vagy éppen több milliárdos állami támogatással /minőséget nélkülöző/ musicalekre, filmekre, kulturális fesztiváloknak nevezett zabálásra és italozásra fecsérelik a töméntelen közpénzt, /minőségi számonkérés nélkül/ addig azt kell mondanom, messzire került a hőn óhajtott rendszerváltás honi kultúránkban. Ugyan akkor vannak akik /talán halkan/ teszik a dolgukat, /nem is rosszul/ sziszifuszi módon értékeket teremtenek – kontra – középszerű /online/ megmondóemberek üvöltenek, komisszárokként ontják az általuk vélt igazságokat, a mindehhez segédkező, mára már régen értékét vesztett /bulvár/ médiák közreműködésével. De nem tudok mit kezdeni azon színház igazgatók kijelentésével sem, akik milliós havi fizetéssel a zsebükben is azt harsogják, hogy nem létezhet a színház politikai állásfoglalás nélkül. A sor rendkívül hosszú ugyan akkor sajnálatos és lehangoló. Fenti példák azt jelzik, hogy mennyire élet-halál, egyben harci területté vált a mindenkori kultúra, ezen belül is, a színházi világa. Egy kollégám azt mondta: “sok a vadász, kevés a fóka”. Ez egyrészt igaz, másrészt túl egyszerű lenne a gondok ilyenképpen leképezése, mert például, ha visszatekintünk az elmúlt hosszú évekre ahol a kulturális tárca egy nagy átjáró házzá változott, /tele középszerű duma francival/ mert nem akadt közülük egy önálló, hiteles, komplex szaktudással, kultúrpolitikai koncepcióval rendelkező korifeus, aki rendbe tette volna a kulturális területet, nos, ez súlyos látleletet tükröz. Ki kell mondani, hogy annyira felhígult, minőséget vesztett területté vált honi színházi életünk, /tele, megélhetési hályogkováccsal/ amely rég elvesztette művészi, pedagógia, morális, pozitív személyiségformáló küldetését, tisztelet azon keveseknek, s itt mind két /politikai/ oldalon vannak olyanok, akik nem tartoznak e fenti kategóriába, s akik üdítő kivételt képeznek. De akkor most mi a helyzet, mit lehet tenni ebben a katyvaszban? Mi tartja még mindig össze, ezt a szerkezetében /poszt kommunista/ összeomlásra ítélt/ ál felépítményt? Ahogyan a gond összetett, úgy, a válasz is összetett, nem is lehet másképp. Kezdhetjük korosztályok ellaposodásával, azzal, hogy az előttük lévő, értékeket létrehozó nemzedékek kulturális értékeit lebutítják, s azt sajátjukként adják vissza, egészen odáig, hogy nem elérni, meghaladni akarják az előttük lévő generációkat, hanem egyenesen alul múlni. Ez a módi ez a trend. Ebben segíti őket az az online média tenger, amelyben az értékeket nem képviselők lubickolni tudnak, egymást támogatva, egymást erősítve „celeb-ként” tündökölve, hivalkodva az értéknélküliségükkel egyben saját minőségnélküliségüket állítva példaképpé, /ebben nagy segítségükre vannak a kereskedelmi televíziók/ lenézve és lesajnálva azokat a rétegeket, akiknek pedig nem kulturális lesüllyedésre, /abban van elég részük/ hanem éppen ellenkezőleg, kulturális felemelkedésre lenne szükségük. „Erre van igény” /ál/ szlogennel igazolják önön maguk színvonaltalanságát, érték és kultúra ellenes létezésüket. Ugyan is az a közel 1.5-2 millió létminimumon élők nem azért nézik kizárólag a kereskedelmi televíziók szellem és jellemromboló műsorait, mert erre lenne igényük, hanem mert egyszerűen nincs pénzük, /talán több minőséget, értékeket hordozó csatornákra/ csak az ingyenesen fogható és látható műsorokra. Ezekből a kereskedelmi csatornákból nem a szellem és jellemgyarapító kultúra, művészet árad, /ha már előszeretettel használják a „sztár, a „művészet” fogalmakat, amelynek egyébként ez lenne a küldetése, hanem lebutított kultúra. Kulturális és művészeti életünk olyan mélyre süllyedt, /tisztelet a kevés kivételnek/ hogy a résztvevők, nem a művészi értékekkel, hanem a magánélet bulvár részével tudnak csupán bekerülni a hírekbe, a médiákba, s valljuk be, szinte már csak erre vevők legtöbben, mert a lebutított értékekkel elárasztott embertömegek értelemszerűen, önmaguk értékfelfogását keresik. Ide vezetett a művészetekkel visszaélők káros, társadalomromboló tevékenysége, mert míg ők, értéktelen, szellem és jellemromboló minőség nélküli tevékenységükkel anyagi értelemben gazdagokká váltak, dúskálva a javakban, addig munkásságuk eredményeként, a kulturális értékektől elzárt, attól megfosztott tömegeket hagytak/hagynak maguk után. A médiák, rég elvesztették, a kereskedelmi csatornáknak a kezdetek óta /talán/ nem is volt, a mindenkori színház meg elherdálta azt, amit „hitelességnek” hívunk. A hitelesség az, amelyet hosszú, kitartó munkával, tanulással lehet csak létrehozni, megtartani s amely egyedül képes visszaadni az értekkel bíróságot a mindenkori kultúrának, a művészeteknek, amelyek az adott területek /szellem és jellem pozitív fejlődését szolgáló/ küldetése. Mert nem fogadom el azt, hogy a gyerekeinknek mindössze ilyen „celeb” vagy megmondóembereket állítunk példaképeknek, s nem a tanulásra, a tudásra, értekkel bíróságra való törekvést, a szellem és jellem jobbító teremtő erejét!

Kriszt László rendező-koreográfus.