Új zsidó színházi specializáció indul az SZFE-én avagy miért nem örül mindenki?

A véleményszabadság rendkívül fontos egy társadalom életében, amelyeknek nem kell feltétlenül egybe esnie. Így van ez, az új “zsidó színész osztály” indítása esetében is. A sajtóban megjelenő nyilatkozatok többsége kritikusan fogadta a bejelentést és inkább ellene szóltak, mint mellette. Írásom viszont inkább mellet szól, ezt fogom a továbbiakban röviden kifejteni.

Európában a 16. század közepétől létezik a zsidó színházi fogalom, mely színházi társulatokban, a legkülönbözőbb művészeti törekvésekben jelentkezett. Ennek egyik oka /több közül/ a zsidó polgárság megerősödése annak, kulturális gyökereihez való visszatérés igénye, amely alatt főleg a neológ zsidóságot értem. Esszémben nem szeretnék belemenni ennek társadalmi, szociológiai, gazdasági, kulturális és vallási hátterébe, habár rendkívül izgalmas, érdekes és tanulságos lenne. Mielőtt részletesebben belefognék szükséges megemlítenem azoknak, akik nem eléggé jártasok a hazai zsidóság vallási, szokásjogi és kulturális életébe /s miért is lennének/ csak annyit egészen szűken, hogy a neológ zsidóság rendkívül színes, sokrétű, országonként változó létformát hordoz, amely ugyanakkor több, a vallásból /Tórából/ származó átfedést tartalmaz. Egyszerre tekintik magukénak az adott ország és a saját kulturális örökségét, ezek mentén fejtik ki előadói vagy éppen alkotói tevékenységüket. Azt gondolom, hogy azok az országok, és Magyarország ezek közé tartozik, ahol a mindenkori zsidóság részt vesz a tudomány, sport, a kultúra művelésében azon országok tekinthetik magukat igazán gazdagnak. Egy spontán kulturális példa: Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk. Tegye a kezét a szívére az, akinek az első vagy második netán tán a harmadik gondolata az volt a könyv, film vagy színházi előadás követően, hogy Molnár Ferencnek mi volt a származása? Ugye, hogy senki? És ez így van rendjén. A mindenkori zsidóság kulturális örökségét, annak meglétét vitatni nem szükséges hiszen, film és színházi rendezők, írók, színészek, énekesek, zenészek, képzőművészek, fotósok, irodalmi értelmiségek sokasága igazolja adott országok társadalmában való jelenlétüket, alkotó, teremtő tehetségüket. Fent említett területek kiválóságai azonban nem a semmiből jöttek, hanem legtöbbjük a génjeikben hordozzák az ősök több-évszázados, vagy inkább több évezredes munkáját, kitartását, tehetségét. Természetesen minden nemzedéknek meg kell küzdeni mindenért, /ingyen semmit nem adnak/ és van, akinek sikerül van, akinek nem. De mivel most nem a társadalmi igazságosságról írok, ezért ezt a gondolatsort ugrom és mindezzel együtt elérkeztem a honi zsidó színház és a zsidó színészképzéshez annak részletesebb tárgyalásához.
Alapvetően felvetődik a kérdés, hogy mit nevezünk zsidó színháznak? Amikor zsidó témájú vagy tartalmú előadást látunk, akkor mondjuk azt általános értelemben, hogy zsidó színház, leginkább, amikor mind az előadók mind az előadás témája kötődik a zsidósághoz. De vajon zsidó színházról beszélhetünk akkor is, ha csak a darabban résztvevők származása az, de amúgy az adott darabnak nincs köze tartalmilag a zsidósághoz? Vagy például, nem zsidó származású társulat ad elő zsidó témájú színházi előadást, akkor azt minek nevezhetjük? Bonyolult kérdés, amin a kulturális értelmiség adott szűk rétege, szívesen elvitatkozik. Mindenesetre megjegyezem, hogy a “zsidó színház” /mint általános fogalom/ nem lehet kisajátítani, maximum az adott elnevezés név és/vagy tevékenység/ mögé lehet beilleszteni, mert nem csak zsidó színésztársulatok játszanak zsidó tematikájú darabokat Magyarországon, ugyanakkor sok darab szól a zsidóságról, amiben közös, hogy általános értelemben zsidó /tematikájú/ színházat láttunk. Ezért azt állítani bárki részéről, hogy mi vagyunk az egyetlen “zsidó színház” fogalmazzunk diplomatikusan jócskán túlzás, vagy egyfajta kisajátítása az adott fogalomnak. Ez olyan lenne mintha egy pékség kijelentené magáról: “mi vagyunk az egyetlen magyar pékség”. Hála Istennek, ha megnézzük a “Holokauszt 80″ emlékévben megvalósított színházi produkciókat, akkor bizony több tucat különböző zsidó tematikájú produkció született más és más profán vagy felekezeti társulatoktól. És innen ugrottam is a “zsidó specializáció” témakörére.
A két polgárháború és a felszabadulást követően a zsidó származású magyar színészek többsége az élvonalhoz tartozott és többek közt ettől is volt oly magas színvonalú honi színjátszásunk. Ezt elvitatni nem lehet, habár itt meg kell említenem, hogy a hovatartozás, soha nem volt téma önmagában, kivételt képez a szégyenletes vészkorszak, ami álljon itt örök mementóként. Jelenleg a Magyar Kormány támogatásával fénykorát élik zsidó honfitársaink, persze ettől nem szűnt meg az antiszemitizmus, elég ha csak kitekintünk Európára vagy a nagyvilágba. Amikor napvilágot látott az elképzelés /zsidó specializáció indítása/ és azt bejelentették hivatalosan, nem öröm vagy büszkeséget képviseltek az első reflexiók, hanem visszalépést és/vagy számonkérést, amely valamilyen láthatatlan tiltakozást vizionált a háttérben. Én nem értem? Az EMIH részéről volt egy rabbi, aki megkereste egy, az erre fogékony művészeti szakembert, majd akkreditáltatták a képzést amely 2025-ben elfog indulni. Ja, hogy ebbe nem fér bele mindenki, aki a honi zsidó kulturális életben tevékenykedik? Persze, mindenki nem. Megjegyzés a fentiekhez: Miért nem jutott eszébe másoknak, más zsidó szervezeteknek? Az viszont elvárható lesz a leendő színházi szak vezetésétől, hogy a legjobbakat vonják be a képzésbe /felekezeti hovatartozás nélkül/ azokat, akiknek ténylegesen volt/van közük a zsidó színházhoz, színjátszáshoz, dramaturgiához, irodalomhoz, zenéhez stb. mert ha nem, akkor ugyan úgy semmivé válik, mint a sorsok háza elképzelés, amely papíron rendkívül felemelő volt, csak sajnos papíron maradt, pedig az állam nem volt fukar! Azt is meg kell említeni, hogy a meghirdetett “zsidó színészosztályba” felekezeti és származástól független lehet jelentkezni, itt viszont felmerül a kérdés: akkor miért hívják, zsidó specializációnak? Arra kell gondolnom, hogy nem a származásra, hanem a zsidó kulturális örökségre, annak továbbvitelére, továbbadására gondolhattak a kezdeményezők, s valljuk be, ebben van tartalmi gondolat. Összességében: “ha egy adott kultúrkört, annak örökségét, megőrzését valamint további értékek teremtését tűzi ki egy színházi specializáció, akkor annak örülni, és ahol lehet támogatni, kell, mivel hozzájárul az egész magyar társadalom láthatatlan összekötő szövetéhez, amelyet úgy hívunk: kultúra”.

Kriszt László rendező-koreográfus.                                                                              2024. 11. 17.

Részlet: Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk művéből.
„….. a követség erre nem felelt. Sorra kezet fogtak Nemecsekkel, és a komor, vad arcú Pásztor elérzékenyülve szólt:
– Nekem pedig bocsáss meg.
– Megbocsátok – mondta csöndesen a kis szőke, és köhögni kezdett. Visszafeküdt a párnára, és Szebenics megigazította a feje alatt a párnát. Aztán azt mondta Pásztor:
– Na, most megyünk.
Megint fölemelte a zászlótartó a fehér zászlót, és mind a hárman kimentek a konyhába. Ott a Nemecsek anyja sírva mondta:
– Ti mind… ti mind olyan derék, jó fiúk vagytok… hogy így szeretitek az én szegény kisfiamat. Ezért… ezért… mind a hárman kaptok most egy csésze csokoládét…
A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé, csábító dolog volt. De azért mégis előlépett Pásztor, és most az egyszer nem hajtotta a mellére, hanem fölemelte szép barna fejét, és büszkén mondta:
– Nekünk ezért nem jár csokoládé. Indulj!
És kimasíroztak.”