“Konok jó akaróból lesz a zsarnok”?

Vitaindító a művészvilágban lévő, abúzus (zaklatás) jelenségről, annak szubjektív értelmezéseiről.

Mondhatnák az abúzus az abúzus és ezzel le is zárhatnánk annak tényszerű okainak keresését. Viszont ha tovább gondoljuk, (és miért ne tennénk) a kérdés nem is annyira egyszerű, mint hinnénk, ez idáig ugyan is, igen kevés tanulmány, vizsgálat foglalkozott a jelenség társadalmi, szociológiai, kulturális, pszichológiai, pedagógiai hátterével. Vitaindítóm azt szolgálná, hogy elkezdődjön egy olyan nyílt párbeszéd, amely nem mismásol, nem elfedi eme jelenség okait, hanem megpróbálja feltárni, magyarázni, s talán a későbbiekben változtatni rajta. Természetesen arra nem vállalkozhatom, hogy minden igényt kielégítő választ, válaszokat fogok ismertetni, mivel a probléma jóval összetettebb, jóval több kutatást igényel ennél. Írásomban az előadó művészet (tánc és színház) területeivel foglalkozom, de ne essünk abba a tévedésbe, hogy az abúzus, mint olyan csak és kizárólag a kultúra területén van jelen! Nem tárgyalom a szexuális és a hatalmi visszaéléseket, mert esszém terjedelme egyrészt nem engedi, másrészt nem keverném össze a szezont a fazonnal. Visszatérve saját művészeti területemhez, a színház és táncművészethez, az régi keletű hogy a mindenkori előadóművészetek nem kevés egot, ugyan akkor önismeretet igényelnek mind azoktól, akik ezt a foglalkozást választják, ezek hiányában egyszerűen nem képzelhetők el, ezek a speciális területek. E területek műveléséhez ugyanis, teljesen másfajta mentalitás, önazonosság és személyiség meghatározás szükséges, hiszen nagyon sok minden másként funkciónál, mint máshol. Az előadóművészetek bölcsőjében, az ókori Görögországban a hedonizmust és a szakralitást szolgálták, mind két terület egyik sajátja volt, (sok más mellett) hogy felülemelkedett, vagy inkább elvonatkoztatott a mindennapoktól, a valóságtól s egy látszatvilágba helyezte mind a közreműködőket, mind a nézőket, így az előadóktól értelemszerűen más jellegű életvitelt, életfelfogást, mondhatnám, szabadosságot, (változatosságot) igényelt. A középkorban, szinte, csak a szakrális világban jelent meg az előadó-művészet, passió és népi játékok formájában, majd a reneszánsz hajnalán, a polgárosodás időszakával párhuzamosan az udvari játékokban és magán bálokon öltött testet, visszakanyarodva a klasszikus görög felfogáshoz, az életigenlés, az élet élvezetének még inkább kiélésének eszközeként. A XVIII. századtól viszont elkezdődött e területek (táncművészet, színházművészet, stb.) képzésének módszertani kidolgozása, akadémikus kiművelése. Annak ugyanis, aki kiáll a mindenkori közönség elé, olyan lelki, szellemi határokat kell kitárnia, olyan komfortzónákat kell átlépnie, amelyet maximum egy átfogó orvosi vizsgálaton tapasztalhatunk manapság, amiről tudjuk, hogy intimitást súroló, egyben bensőséges kapcsolatot feltételez, és egy átlagembert megvisel. Hasonló fizikai és lelki kitárulkozás, önkéntes megmutatkozás egy előadóművésznek ugyan természetes, (hosszú évek tanulása, gyakorlása után) de mégis teljesen másfajta lelkületet igényel. Ugyan akkor ne rejtsük véka alá azt a reneszánsz Európában kialakult és tovább élő gyakorlatot, melyben a balett együtteseknél a fiatal táncos hölgyek szeretőket tartottak, vagy éppen a színész társulatok vezető színésznői közül nem egyet eltartottak a mindig ott lebzselő mecénások. Így alakult ki a XX. századra azon közgondolkodás, hogy e területek képviselői, feslett erkölcsűek, szabadosak, amely egyszerre volt irigylésre méltó és megvetendő a társadalom valamennyi rétege számára. A kor és az előadóművészetek fejlődése viszont egyre jobban igényelte a magasabb technikai virtuozitást, a művészi nívó megjelenését, a mecenatúrát képviselők a befektetők ugyan is, új üzleti lehetőséget láttak adott színpadi produkciókban s így, az egyszerre irigyelt és megvetett életforma, kezdett egyre jobban háttérbe szorulni, (de nem eltűnni) hiszen a színpadi produktum által létrehozott profit lett az elsődlegesen meghatározó.
Esszém e részénél érkezünk el lassan, a jelenhez, azon belül is, a honi abúzus jelenség okainak kifejtéséhez. A 70-es – 80-as évek Budapesti világában tudott volt a közismert operaénekes és színész (diplomatikusan fogalmazva) előadás utáni taxival megtett párkereső útjaik, vagy az adott karmester nem véka alá rejtett nő imádata, vagy a táncos berkekben meglévő (szintén, diplomatikusan fogalmazva) másként gondolkodók pikáns ügyei, mégsem rengették meg az adott művészi teljesítményt nyújtók egzisztenciális és szakmai létét. A teljesség igénye nélkül és az érthetőség kedvéért, megemlítek két olyan előadó művészeti ágban magától értetődő felfogást, amely jól illusztrálja ezen a területek sajátosságait. A táncművészetben a testiség, a test fogalma teljesen más megközelítést igényel, mint az átlag felfogás. Így értelemszerű hogy a tánc metodika átadásánál, annak oktatásánál, a testi kontaktusok teljesen más célt és tartalmat képviselnek. Egy táncos képzésénél speciális fizikai cél lebeg mind a növendék, mind az oktató előtt, s ennek elérése, a mai 21. századi kiélezett és magas színvonalú versenyhelyzet által megteremtődött igények, már az emberi határokat feszegeti. Az emberi teljesítő képességek kiélezettsége miatt, kényszerű erővel bír mindkét félre.
Eme tanulási, elsajátítási folyamat alatt viszont, nem egyszer előfordul, leggyakrabban a tanuló részéről, hogy adott tanulási szakaszban valami megszűnik benne, valami megszakad a motivációjában. Ezzel együtt legtöbbször az oktató mindezt egyszerűen nem veszi észre, sőt egyenesen, erősebb eszközöket vett be annak érdekében, hogy a fejlődés folyamata ne szűnjön meg, s ennek hatására ekkor jelenik meg a tanuló részéről, (okkal, ok nélkül) az abúzus érzése. Saját tapasztalatomból viszont tudok ellenpéldát is felhozni, amikor Jeszenszky mesternél a balett órákon (ritkán de) repült felénk a közel két kilogrammos kulcscsomó, felvettük és elnézések közepette tettük vissza a Mesti asztalára. Nem éreztük abúzusnak, mert tudtuk, (a Mesti már az elején elmondta nekünk), “minél többre tart valakit, (vagy is tart tehetségesnek) annál többet vár el tőle“, például csak akkor kérdezte meg adott növendék keresztnevét, amikor már legalább két éve járt balett órákra, mint mondta: “először derüljön ki, hogy az illető komolyan gondolja e”! Pályafutásom több mint 40 éve alatt, nem egyszer tapasztaltam, hogy maga a konfliktust kiváltó ok, a későbbiekben abúzust kiáltó motiválatlan, érdektelen növendék vagy a közömbös és igénytelen előadóművész volt, s még is, az erre rosszul reagáló oktató vagy alkotó lett az abúzus elkövetőjének kikiáltva. A táncos létforma, nem csak különleges fizikai terhelhetőséget hordoz, hanem nagyfokú szellemi és lelki igénybevételt is feltételez. Ennek nem minden növendék felel meg, nem mindenki bírja a fizikai, szellemi, lelki terhelést. Ezért jutott el (Magyarországon is)  21. századunkra a táncosképzés odáig, hogy “lasszóval kell fogni a növendékeket”!
A másik példát a színház világából veszem. Ahogy a táncos a testét teszi művészi értelembe közzé, egyben kilépve önnön komfortzónájából, hasonlóan a színész is, aki viszont érzelmi és lelki értelemben nyílik meg a közönség előtt, elérve azt, hogy megszülethessen a katarzis, a színház egyik csodája. Az ehhez vezető út, ennek elérése, oktatása azonban legalább olyan nehéz, mint az előzőekben említett táncművészetben, hiszen itt, a lelki, indulati és érzelmi gátakat kell legyőzni, művészi szintre emelni. Idézet: „a  tehetség nem gyarapszik, a tehetség „van”, ami akkor lesz több, amikor az ember is több és igazabb lesz.” Sztanyiszlavszkij. Fenti cél elérésében egyszerűen nem lehet elkerülni a konfliktusokat, hovatovább az összetűzéseket, amelyeket ki-ki más olvasatból értelmezhet és értelmez is. Mindezek okán az itt meglévő tanulási folyamat speciális, más módszertannal nem lehet helyettesíteni, vagy legalább is, jobbat még nem találtak ki a jelenleginél. A két művészeti területre egyaránt jellemző a megszokottól eltérő kontaktus és kommunikáció, annak értelmezése. Az elmúlt években számtalan ügy látott napvilágot, került a nyilvánosság elé, hogy milyen formában, miképpen, milyen szenzációt hajszoló médiákon keresztül, azt most hagyjuk. A felszínre került filmes, színházi vagy éppen táncművészeti oktatásban vagy alkotási folyamatban megismert abúzus vádak ugyan akkor szépen lassan lecsengtek (megjegyzem, ez idáig egyetlen egyszer sem történt vádemelés, s főleg nem, elmarasztaló bírósági ítélet), de arra alkalmas volt, hogy ellehetetlenítsen, tönkre tegyen vagy halálba hajszolja adott előadót, alkotót. Fenti esetekben vagy nem működött jól az igazságszolgáltatás, mert nem ítélt el senkit, vagy éppen azért, mert a hamis vádat megfogalmazók ellen, nem tett jogi szankciókat. De az is lehetséges, (lassan közelítünk a felszínről a mélyég felé) hogy egy olyan jogi kategória foglya maga az “abúzus” megnevezés, amelynek nincs meg a megfelelő (mint az előzőekben már említett) összetett társadalmi, szociológiai, kulturális, pszichológiai, pedagógiai háttér vizsgálat, s az arra épülő törvényi paragrafus. Vagy is létezik egy teljesen szubjektíven megítélhető “abúzus” tényállás, melyet viszont, mindenki tetszőlegesen értelmez. Azt is meg kell említeni, hogy a mai “Z” generáció már teljesen más módszertani, pedagógiai megközelítést igényel, mert a problémák ott kezdődnek, amikor a “Z” generációt nem kellően ismerő oktatók (azt hiszik, hogy ismerik, pedig nem) közvetítik az információt, az ismeretanyagot és sok minden mást. Vagy is napjainkra kialakult egy olyan helyzet, melyben hatalmas szakadék tátong (s ezzel együtt távolság) a mai (40 és 60 év közti) oktatók és a mai tanuló generációk közt, ez a probléma pedig a művészeti ágak területén, még kiélezetteb, mint más területeken. Habár a mindenkori pedagógiai módszertan igyekszik ezeket a problémákat feldolgozni és beépíteni adott oktatási anyagba, sajnos a papíron szépen hangzó, inkább elméleti módszerek, nem adnak kielégítő megoldást, vagy mire beépülnek az adott oktatási rendszerbe, maguk a módszerek is elavultakká válnak. Mint említettem az esszém elején, nem készült, vagy csak nagyon kevés és kevésbé ismert kutatás ezen “Z” generáció kulturális sajátosságairól. Pedig nagy szükség lenne rá, hiszen mindannyian látjuk (akik művészeti oktatással foglalkozunk) hogy mennyire devalválódott a morál, a kultúra, a jóra való törekvés, (tisztelet a kivételnek)  s került előtérbe a “mindent akarok az életbe, de semmit nem vagyok hajlandó érte tenni” felfogás, megint csak, tisztelet a kivételnek. Ez a generáció (“Z”) csak a jogait ismeri, azt hangoztatja, a kötelességről viszont elfeledkezik, tisztelet a kivételnek. Így érkeztem el ahhoz a közmondáshoz, hogy: “Jó mestert találni nagyon nehéz, jó tanítványt találni, még nehezebb”. A tisztelt olvasónak olybá tűnhet, hogy szeretnék felmentést találni, magára az abúzusra, mint jelenségre, pedig éppen ellenkezőleg. Csupán egy speciális (művészeti) terület, ez eddig kellően nem feltárt és tárgyalt hátterét igyekszem megvilágítani és megtalálni azt a nagyon vékony határvonalat, melytől (büntetőjogi értelemben is) az abúzus ténylegesen abúzus, vagy egy esetleg, rosszul kommunikált és reakcióként, szintén rosszul értelmezett (nem valós) abúzussal állunk szembe. Több terület is van, mely hasonlóságot mutat a speciális művészi sajátosságokkal, az egyik a katonaság, a másik a profi sport. Azonosak abban, hogy hierarchikus felépítésben működnek, eredmény centrikusak és más dimenzióba értelmezik a kontaktust és a kommunikációt. Ezeken a területeken, akárcsak a művészet területén, elképzelhetetlen a nem specifikus képzés, hozzáállás és számonkérés, mert ha nem így működne, akkor egyszerűen nem funkcionálna. Lassan végére érve, a teljesség igénye nélkül narratívába foglalt vitaindítómnak, szeretném saját tapasztalatra épülő meglátásaimat összefoglalni. Mind a művészeti oktatásban, mind a művészi alkotói folyamatokban felfokozott, intenzív emocionális folyamatok vannak jelen, ahhoz hogy mindezek mellet, minőségi eredmény születhessen, sok tudásfaktort kell felépíteni, amihez mind az oktatónak, mind a növendéknek fárasztó, kitartó mennyiségi és minőségi munkát kell beinvesztálnia. Ez a testet és szellemet igénybe vevő és megerőltető, ugyanakkor értékteremtő tanulási folyamat sokszor bizony konfliktusokkal terhelt. Fentiekből következik, hogy soha nem szűnnek meg, e láthatatlan folyamatokból adódó konfrontációk, szubjektív értelmezések. Ezek korrekt, tisztességes emberi és szakmai alapokon nyugvó kezelése viszont nagyon is szükséges, abból a bölcsességből kiindulva, hogy: „elsősorban emberek vagyunk, s csak másodsorban művészek”.

Kriszt László rendező-koreográfus.

Megjelent: Világ Magyarsága. Budapest. 2022. 05.07.

–
Kapcsolat: laszlokriszt2000@gmail.com