Frenák Pál interjúk 2020-2022

“Egyre elviselhetetlenebb leszek, hogy az önhitelességemet újabb és újabb erővel tudjam képviselni…” Frenák Pál.
Kulturális weboldalunk, az itt olvasható interjúkkal szeretné közreadni, egy meghatározó táncelőadó és alkotó művész, gondolatatit, alkotásait, műveinek tánckritikáit!  Kapcsolat: vilagtanc2018@gmail.com

Új! Új! Új!
“A lélek ereje – határtalan dimenziók”  FrenÁk Társulat, Secret Off­_Man című előadásának tánckritikája!
-

Állja az a közmondás, hogy a “lélek ereje, határtalan”! Mindenesetre a FrenÁk Társulat Secret Off­_Man című előadása, ezt bizonyítja. S hogy mi az a titok, amely kiemeli a társulatot a Magyarországi modern stílust képviselő táncegyüttesek nagy tömegéből, nos, az maga a Frenák jelenség. Nem megkerülve magának az előadásnak az általános esztétikai, formanyelvi és egyéb értékeinek megfogalmazását, de muszáj pár gondolattal megvilágítani, a jelenség modern tánctörténeti hátterét. Magyarországon már a 70-es években, Jeszenszky Endre balett mester volt az első, aki a modern amerikai és európai tánckultúrát meghonosította, tanította. Kapott hideget-meleget, s az akkori magyar tánc társadalom, vezető rétege nem is fogadta be. Ellentétben azokkal a fiatalokkal, /többnyire a balettintézetből kirúgottakról van szó/ akik egyfajta lét módként jártak anno a Mestihez. Megjegyzem, hogy az akkori fiatal táncosok alkotják a mai modern-tánc pedagógusok és koreográfusok vezető vonulatát. Aztán a 80-as évek elején-közepén elérkezett hazánkba is az amerikai és a nyugat európai modern és kortárstánc jeles képviselői, mint: Matt Mattox és sokan mások. Angelus Iván volt az, aki jó érzékkel meglátta, megérezte, hogy a már akkorra avassá vált és kizárólagos Vaganova rendszerrel, a világ tánc kultúrájának a végén kullogunk. A 90-es években /rendszerváltozás időszaka/ sok magyar táncos ment ki Európába, s volt, aki hónapokig, és aki évekig tanult a legkülönbözőbb professzionalista együtteseknél. A többség azonban /tisztelet a ritka kivételnek/ pusztán szolgai módon másolva az adott stílust, irányzatot, azt haza hozva, a sajátjaként adta közre, s aratott időszakos sikereket. Sajnos ez a tendencia, napjainkban is, kitartóan van jelen, honi tánc kultúránkban. Ugyan akkor igen kevesen, de voltak kivételek is, ilyenek voltak pl. Frenák Pál és Berger Gyula, megjegyzem, mindketten a Jeszenszky mesternél tanultak. S miben volt Frenák Pál más, mint mások? A válasz esszenciája, hogy túl a modern tánctechnika szélesítésén, komplex módon, önmaga egyéniségét nem feladva, érzelmileg, értelmileg tudott fejlődni, s amely eredményének egyik csúcspontját láthatja most a nagyközönség. Egyszerűbben fogalmazva, nem tartozott az kiüresedett, középszerű utánzók közé. De ráfordulva az új táncprodukcióra! Frenák alkotóként nem pusztán a modern tánctechnikából indul ki, s majd utána rendeli hozzá a tartalmat, hanem pont fordítva. Alapvetően önmagából merít, saját érzelmeiből, saját világlátásából indul ki, s mindehhez keresi meg azokat a formai /fény, díszlet, jelmez, koreográfia stb./ elemeket, amelyek egységes megjelenése a tartalmi mondanivalóval, alkot egy koherens egységet, s ez által, válik különleges, egyedi és művészi értékkel bíró alkotássá. A Secret Off­_Man című előadás egészen „frenetikusan” elegyíti s ábrázolja ki azokat a mély emberi érzelmi struktúrákat, amelyek magát a belső embert alkotják. Gyors egymásutáni külső-belső indulatok, vágyak, ösztönszintek, érzelmek kaotikus változások, amelyek egyszerre utalnak káoszra, rendre, egységre, tehát magára a mindenkori emberre. Frenák Pál alkotásában, amelyet közös együttesmunkával hozott létre, tapintható a rendezői primátusa amelyet, érzékelhetően intelligens módon kezelt, s meghagyta a társulat egyéniségeinek az alkotás lehetőségét, amely által mindenkinek az individuuma, művészi felfogása, nemzetközi szintű produkcióvá avanzsálta a Secret Off­_Man-t! Frenák Pál 2022-es táncprodukciója a legkifinomultabb, legérzékibb, leglátványosabb produkcióvá érett, pedig az előző művei is, nem kevés inspiráltsággal bírtak. Habár a siker önmagában mulandó, de a mostani előadásban látható koreográfia, fény, díszlet, jelmez, zenei szerkesztés és hát maguknak a táncosoknak a hihetetlen tánctechnikai tudása, amelyet mind alárendeltek a produkció tartalmi mondanivalójának, nos, ezek egységes megjelenése teszi, nemzetközileg is, figyelemreméltóvá. Csak remélhető, hogy ez a produkció eljut Magyarország, értékes, színvonalas, egyedi modern-táncot kedvelő közönségéhez, és akkor még nem tettem említést a nemzetközi kulturális piac lehetőségeiről. Érdemes minél előbb elkapni egy-két /véletlen/ fel nem használt jegyet, mert ennek a produkciónak a híre, hamar el fog jutni Európa, minőségi tánc színpadjaira, s méltó módon képviseli majd azokat a magyar táncalkotókat, akik igazi művésszé értek és mára már, képesek, emlékezetest alkotni. S álljon itt azoknak a neve, akik az emlékezetes produkciót sikerre vitték: Koncepció: FrenÁk. Koreográfia: R_Társulás. Szereplők: Anibal Dos Santos, Esterházy Fanni, Lőrincz Emma, Vasas Erika, Eoin Mac Donncha, Maurer Milán, Keresztes Patrik, Színpadkép: Victoria Frenák. Díszlet: Kiss Péter és Molnár Szabolcs. Fény: Vajda Máté. Zene: Halász Gábor, Hunyadi Máté. Hang: Horváth András. Kosztüm: Henez Mariann Maszkmester: Ipacs Szilvia. Dramaturgiai konzultáns: Dr. Horváth Nóra.

Budapest. 2022. 04. 09.                                                                        Kriszt László rendező-koreográfus
–
                                              Secret Off­_Man című előadás                       Fotó: Rohonczi Anita

-
Interjúbeszélgetés Frenák Pállal!

CAGE: illúziószerűen átlátható, zárt tér, önmagában foglalja világunk kaotikus rendszerét, és a művészeknek szabad kreatív lehetőséget ad milliónyi megközelítéshez. Ezzel a mottóval rukkolt elő egy újabb premierrel Frenák Pál a Radikal Dance tagjaival. Esterházy Fanni, Eoin MacDonncha, Maurer Milán és Anibal dos Santos mutatják meg, hogy mit tudnak kezdeni a ketreccel. A decemberben bemutatott darabot március 5-én és 6-án újra láthatja a közönség a Trafóban. Az új produkció és a harmincéves Compagnie Pal Frenak apropóján Frenák Pállal beszélgettünk.
Francis Bacon szellemiségében dolgozol. Mi volt a Cage kiindulópontja?
Igen, Bacon nyomán úgy dolgozom, hogy van egy kiindulópont az elején, és menet közben rátalálok olyan dolgokra, amik átvehetik a szerepét annak, ami a kiindulópont volt. Itt a cage (ketrec) maga a tematika és a szcenográfia is. A Radikal Dance fiatal társulással készítettem ezt a darabot, akik próbálgatják a koreográfiai kreatív képességüket, de nem feltétlenül a korunk előadóművészeti szféráját meghatározó újgenerációs kommercializált hajszában, amiben gyorsan kell termelni valami újat és újat. Az egyes, infrastruktúrával és anyagi forrásokkal rendelkező fejvadászok által diktált piac működését destruktívnak érzem. A fiataloknak jellemzően nincs lehetősége az igazán elmélyült, belülről, őszinte alkotói meggyőződésből születő alkotások létrehozására.  Ebből a gyors rotációból érzetem szerint nem tud valóságos művészet születni. Fontos lenne, hogy az alkotók nagyobb kreatív felületet és több időt kapjanak az elmélyülésre. És akkor még mindig nem biztos, hogy zseni születik. A művészeket nem futószalagon gyártják (Gilles Deleuze). A valóságos művészet egy folyamatos, hosszú út. Ezzel a gondolatvilággal álltam e mögé a négy fiatal mögé, és igyekeztem megteremteni számukra a kényszer nélküli, őszinte alkotás lehetőségét.
Kiket takar a Radikal Dance?
A Radikal Dance egy társulás, gondolkodási forma. Esterházy Fanni, Eoin MacDonncha, Maurer Milán, Anibal dos Santos azok, akik az új darabban is szerepelnek, de benne vannak mások is, például Halász Gábor, és még sokan, akik a közösen megtalált organikus mozgásnyelvet folytatnák. Évek óta formálódik ez a lehetőség. Az átfedés társulatommal annyi, hogy itt mint mentor és konceptőr állok mögéjük. A Cage-ben például adok nekik egy stabil alapot: én terveztem a szcenográfiát, és Horváth Nóra filozófus, egyetemi docenssel konzultálva írtuk a tematikát, megvizsgálva, hogyan hatnak egymásra a különböző részalkotóelemek, de ezen felül az alkotói munka a fiataloké.
Mitől más ez, mint ahogy eddig dolgoztál?
A kérdés számomra önmagában egy csapda. Egyszerűen egy adott kereten belül rákényszerítettem őket az önállóságra: a gyakorlatban minden egyes koreográfiai részlet az ő önálló alkotásuk. A kreáció során mind a négyen megalkották a saját koreográfiájukat, és egymás alkotói munkájában is részt vettek. Mindezt egy visszavonult pozícióból figyeltem, de önmagában a hiteles, elmélyült mesteri figyelem már aktív kreatív inspiráció (Deleuze). Milán például egy nagyon erős klasszikus alapra egy nagyon erős organikus elasztikus mozgásvilágot épített fel – egy pók bőrébe bújva hozta személyiségét, személyes elgondolásait, és ehhez egy eltorzított formarendszerbe kényszerítette magát. Az pedig, hogy önmagából építkezik, csak értékelendő – belőlem csodálatot vált ki.
A saját formanyelvükön belül hagyod őket kibontakozni?
Igen. A Radikal tagjaiban közös, hogy mind olyan táncosok, akik nem direkt klasszikus formákban gondolkodnak, de nem is a divatszerű erőltetett konceptuális kortárs táncban, hanem a test elaszticitásából és technikai képességéből születő újszerű organikus nyelvezetben. Keresik útjukat egy általuk megvalósítható új, egyéni organikus rendszer megteremésére, ami az ember valóságos lényét kutatja, azt igyekszik láttatni, és ez nem puszta provokáció a provokációért. A Radikal-t meghatározó tény nem az, hogy a betonban szétverik az agyukat, vagy pucéran fetrengenek: nem a szó szoros értelmében radikálisak, inkább abban, ahogyan nem tagadják meg a fizikai képességeiket, vagy a bizonyos organikus rendszerekből (pl. Michaux, Bacon) történő inspirációt. Az fantasztikus, hogy ahogy Pina Bausch, úgy én is inspiratív erőket sugárzok.
Erős szimbólum a ketrec, sok mindenre lehet asszociálni.
Számomra nem annyira a szimbólumok voltak fontosak, hiszen ezek túl egyértelműek. A ketrecnek inkább a redukált térrendszere izgatott, miközben van egy tagadhatatlan átláthatósága. A ketrecben a táncosok elbújhatnak, kifordulhatnak belőle, kapaszkodhatnak bele, mint a majom, de végig láthatóak.  Tehát itt a közönség részéről felerősödik a voajörizmus totális kiszolgáltatottságának érzete. Ez a négy alkotó a ketrecben megmutatja, hogy ebben a zárt térben mire képesek. És amit a szememre hányhatnak, igaz: én zártam be őket a ketrecbe.
Mi az, ami a legjobban zavar a jelenlegi kortárs tánc életben?
A fiatal generációt nem kilószámra termelni kell, hanem hagyni, hogy önmagából kitermelődjön. A kortárs táncban jelenleg működő produkciós struktúrák, infrastruktúrák és támogatói rendszerek azonban sokszor a fejvadászoknak és a produktőri érdekeknek kedveznek, akik központjában nem a művész, nem az alkotás, hanem a gyors forgalmazhatóság áll (rotacio rapid – Gilles Deleuze). Azaz a feltaláló a fontos, ő van pozícióban, nem a feltalálandó. Pedig nem tudhatjuk, de főleg: nem dönthetjük el, hogy ki lesz a jövő művésze. Így nagyon zavarnak azok a kultúrparaziták, akik bizonyos érdekek mentén határozzák meg, hogy kik mire jogosultak. Csak Deleuze-t tudnám idézni: „mintha valaki megmondhatná, ki lesz a jövő Beckett-je”
Továbbá, nem azt látom, hogy a kortárs művészet nyitna, hanem inkább klikkekben összezár. Nincs egy organikus, átfogó fejlődés. Minden autentikus művésznek szükségszerű, hogy kijárja a saját útját. Nekem is évek hosszú sora kellett, és a folyamatnak a mai napig nincs vége. Csodálatos lenne, ha mindenki egy megélt valóságon keresztül, belső meggyőződésből, szükségszerűségből érkezne meg a művészetéhez (és nem a szekér húzná a teheneket).  Talán aktuálisan hiányzik sokszor egyfajta alázat. Tévedés, hogy annyit ér az ember, amennyit elhitet magáról. A fiatal pályakezdők talán pénzt kapnak, de elegendő időt nem. A probléma, hogy a jelenlegi kultúrgondolkodás inkább üzlet centrikus, nem pedig művész-centrikus.
Okozott meglepetést a négy fiatal alkotói munkájában a próbafolyamtok alatt?
Igen, rengeteget tanultam és kaptam tőlük, egyedi elképzeléseikből, és ami nagyon megérintett, hogy megtapasztaltam, van bennük egyfajta nosztalgia, van kötődésük az általuk nem megélt korszakok emlékképeihez – ahogy Esterházy Fanni idézi Janis Joplint például. Nem fantasztikus, ahogy megélik a számukra nem megélt világot, amit egy új formanyelvvel, új adottsággal, új technikai tudással hoznak felszínre? Erre mondja Gilles Deleuze, hogy „anyaggal való találkozás”.
Mennyire hagytad magukra őket?
Jó érzés, hogy nem mellet veregető alkotók mögé állok, hanem valóságos rizikófaktorral dolgozunk. A szelektív válogatás probléma. Ezek a fiatalok, az újgenerációs szféra viszont akkor is létezik, ha valaki ezt nem akarja észrevenni. Mögöttük állok, mert hiszek bennük, és nem hajtom őket, hanem hagyom dolgozni őket.
Negyven éve vagy a pályán, harminc éve van társulatod, húsz éve élsz és alkotsz többnyire Magyarországon. Hogy érzed magad ennél a mérföldkőnél?
Nem foglalkozom az idővel, ugyanúgy érzem és érzékelem magam, mint a kezdeteknél, hiszen minden nap újrakezdem, miközben ugyanaz az erő munkál bennem. Meglepő talán, de a fundamentális értékeim az idő múlásával változatlanok: hű maradtam magamhoz.
A jelenben élsz?
Nem élhetek máshol. A jelenben tapasztalható általános skizofrénia problémát jelent. Például, úgy tapasztalom, a legtöbb embernek a legnagyobb gondja önmagával van, és a többségük csak projektál. A test kapcsolata a szellemiséggel, lelkiséggel nagyon mély és összetett kérdés. Mint alkotó, mióta az eszemet tudom, ezekre, és az emberi kapcsolatokra, viselkedési formákra kerestem valamiféle megértést a mozgásművészeten keresztül. A Cage is erőteljesen reflektál ezekre a problémákra: a túlélésről, az emberi józan megvilágosodásról próbál gondolatokat, érzéseket kommunikálni. Ezért érzem gondnak, ha olyan emberek magyaráznak, akiknek nincsenek valós kapcsolatban önmagukkal. Megdöbbentő, hogyan csúsznak el sokan a tartalmi lényeg mellett.
Volt-e valami olyan különleges élményed az életedben, ami racionálisan nem magyarázható?
Több olyan alkalom volt az életemben, ahol nagyon erős experimentáción, érzeteken mentem keresztül. Van valami kapcsolatrendszer, amiről csak akkor kapunk közelibb információt, ha a lehető legőszintébben látunk rá önmagunkra, és láttatjuk önmagunkat. Ez egy olyan kiváltság, aminek ára van.
Hiszel az intuícióban?
Csakis abban hiszek. A megérzéseimben, a szaglásomban. Az például problémát okoz nekem, ha látok valamit – például színházban is –, amiben nem hisznek, de el kellene hinnem. El akarják hinni, hogy majd én elhiszem azt, amiben ők nem hisznek.
Legnagyobb kihívás?
Talpon maradni a kulturális dzsungelben. Tartani magam tovább, két lábon állni, józannak maradni ebben az autodestruktív vadászatban. Minél jobban megy az idő, annál jobban látom: ha hű vagyok önmagamhoz, egyre jobban zavarom a külső világot, mindenkit, még magamat is. Egyre elviselhetetlenebb leszek, hogy az önhitelességemet újabb és újabb erővel tudjam képviselni.

–
Szerző: Nagy Enikő
Fotó: Bobál Katalin
Közzétéve Frenák Pál hozzájárulásával. 2020. Április. 7.
—————————————————————————————————————————————-

FRENÁK PÁL: AZ ALKOTÓ: VÉDTELEN

Reflexiók Nánay István A kritika és „kritikája” című írására

Ha a kölcsönös tiszteletlenség és csetepaté uralja el a művészet és a kritika kapcsolatát, az senkinek sem lesz inspiratív, építő közeg, és bárhogy alakuljon is a vita, a művész húzza a rövidebbet. Sokáig gondolkodtam, hogyan szólalhatnék meg ebben a kérdésben, felvetett gondolati témában: milyennek kellene lennie a jó kritikusnak? Nánay István A kritika és „kritikája” című írásában a lényeget látva idézi Mácsai Pált és beszélgetőtársait a Színházi Kritikusok Céhe Ön/kritikusan[1] címmel meghirdetett beszélgetése kapcsán, és igen pontosan, professzionálisan fogalmaz azokról a dolgokról a színházi kritikaírás vonatkozásában, amelyek engem is foglalkoztatnak. Őszintének és tisztának éreztem mind Mácsai, mind Nánay hozzászólását, és nagyon együtt érzek mondanivalójukkal.
–
                                                                     Frenák Pál. Fotó: Bobál Katalin – bobal photography –
–
Helyzetemnél fogva, alkotóművészként többnyire kiszolgáltatott pozícióból írok, hisz a művész, aki nap mint nap exponálja magát, bármit is ír és mond, védtelen. Talán csak a szabad megnyilvánulásban hihetek még, naivan. Ami negyvenéves pályafutásomat illeti, több oknál fogva a mai napig tartózkodom attól, hogy reagáljak a kritikusi megfogalmazásokra. Sokáig a tisztelet és a nyitottságom tartott vissza ettől, majd a szükségszerű távolságtartás, és mostanság tiszta és igazán a művel foglalkozó kritikák hiányában már bizalom- és hitvesztésem is közrejátszik ebben. Sokszor kollektív skizofrénia áldozatának érezhetjük magunkat: számtalan esetben a „kritikus” a saját írásával konfrontálódik egy későbbi írásában, és ezt vagy észre sem veszi, vagy egyenesen kultiválja – az ember ezt magában megmosolyogja, és túlteszi magát rajta. Az is gyakori, hogy a „kritikus” beszélteti, kibeszélteti a művészt, szemtől szemben egyetért vele, majd ki tudja, miért, megírja az általa felállított szintézist, amelyben porig rombolja a szóban forgó alkotót – persze ezt is megtanulja az ember hidegen, distanciával kezelni.
De látom, hogy egyre több művész reagál emocionális kitöréssel – néha talán agresszíven – jogos vagy nem jogos felháborodásában az általa injuste-nek (fr. igaztalan, pontatlan, jogtalan) érzett bírálatra, így sokszor kontrollálatlanul szabadul ki belőle az ösztönös animalitás (vö. Gilles Deleuze). Érthetően? Vagy alaptalanul? Ezeket a kérdéseket is feltehetnénk. Az is megfigyelhető, hogy többek (egy-egy összetartó kritikai kör) akár a közösségi médiumok felületein, zárt vagy nyílt fórumokon, chatszobákban egyfajta felsőbbrendű hittel beszélik ki a levegőért kapkodó művészt, aki ilyenkor még azt is megbánja, hogy a világra jött. Szerintem az ilyen „kritikus” méltatlan pozícióba hozza magát, ha írásában nem ragaszkodik az elemzett mű szakmai alapú kritikájához, és nem bízik annak tiszta lecsengésében. Ha a kölcsönös tiszteletlenség és csetepaté uralja el a művészet és a kritika kapcsolatát, az senkinek sem lesz inspiratív, építő közeg, és bárhogy alakuljon is a vita, a művész húzza a rövidebbet. Milyen perspektíva tárul így az új alkotói generáció elé: a megalkuvásoké vagy az agresszív kinyilatkoztatásoké a jövő? Ha érdekel valakit, tőlem még a jó kritika is távol áll, mert belső szükségszerűségből, meggyőződésből dolgozom, még ha hibázom is. Ez egyfajta életforma: kiesem az ágyból, és húzom, csavarom magam, miközben gondolkodom, és próbálok felülemelkedni a kételyeimen. A kreatív erő diktál valamit – sokszor a józan ész ellenében. Csakis a mű lelkületére figyelek, így sem én nem vagyok már fontos, sem senki más nem az, a mély meggyőződés és a kétségek küzdenek bennem minden kreatív folyamatban. Van-e olyan a „kritikus” – kérdem én –, aki elmélyül a művész kreatív munkájában, és érzékeli, majd érzékelteti előnyeivel és hibáival együtt a művet és a művészt úgy, hogy nem személyeskedik, és a kölcsönös tiszteletet is fenntartja? Igen, talán ez lenne az a „felettes én”, amit Mácsai Pál említ, „az alkotó felettes énje”, a korrumpálatlan tisztesség, az éleslátás, a „megfellebbezhetetlen tudás”, az „apollói és dionüszoszi oldal” kapcsolódását elemezni képes jó író, „aki diagnózist ad, de nem ajánl terápiát”. Egyetértek Mácsaival, ahogy Nánayval is: valóban „egyre kevesebben tesznek eleget e kritériumoknak”.„Ez a fajta ítész kihalóban van” – állítják többen még a kritikusok közül is, és Nánay István összegzése szerint úgy vélik, hogy „a kinyilatkoztatás helyett a párbeszéd, a többhangú és a részvételi kritika, a kommentlánc s az ehhez hasonló bírálói megnyilatkozások jelenthetik ma és a jövőben a kritikát”.
Igen, és akkor erre most mi, alkotók, mit mondhatnánk? Korrekt kapcsolatrendszerben „a szónak mai, főleg szexuális vonatkozásban használatos értelmében a kritika nem bántalmazó”, mivel „a kritikusnak és a kritikának nincs mások felett hatalmi pozíciója, nem áll fenn olyan alá- és fölérendeltségi viszony, ami a zaklatás definíciójához elengedhetetlen lenne” – olvasom Nánay István írásában. Ezzel szemben a mai magyar gyakorlatban egyre többen látjuk úgy, hogy a láthatatlannak tűnő, de létező érdekkapcsolatok – mint ahogy egyfajta hatalmi arrogancia is – egyre gyakoribbak, és ha nem is közvetlen, de közvetett hatással vannak a művészekre, zaklatottságérzetük kialakulására. Számomra a veszélyt nem csak a Nánay és Mácsai által említett „jó kritika” hiánya és a művészek elégedetlensége jelenti. Beteges perverzió, ahogy bizonyos „kritikusok” az írásaikkal favorizálják a szerintük comme il faut művészeket, és háttérbe szorítanak másokat, majd kilépve szerepkörükből különböző kuratóriumokban ülnek, ahol döntési jogokkal felruházva ugyanazon művészek jövőjéről és egzisztenciáját befolyásoló tényezőkről döntenek – ki tudja, milyen érdekrendszerek mentén – ahelyett, hogy műveikről valamirevaló, önálló kritikát fogalmaznának meg. Bizonyos bizottságokban például kizárólag egymást jól ismerő, egymás értékrendjét osztó szakkritikusok hoznak döntéseket – ami esélyt sem ad az egészséges szakmai egyensúly kialakulására. Ez a gyakorlat már kilép a kritikaírás kereteiből; ebben az esetben a „kritikusnak” már morális felelőssége van, és igenis hatalmi pozícióba kerül az alkotó művész felett – függetlenül attól, hogy jó vagy rossz kritikát ír!
Ezzel párosul az a jelenség is, amikor „kritikusok” bizonyos színház- vagy fesztiváligazgatókkal karöltve, bizonyos (ál) intellektuális ambícióval kollektív önkielégítést generálva határozzák meg a jövő művészeivel szemben támasztott elvárásokat véget nem érő, hosszas konferenciákon, országot-világot járva, mintha bárki is megmondhatná, ki lesz a jövő Beckettje. (Akinek nem inge, persze ne vegye magára.) Igenis, mint alkotóművész elmondhatom, évtizedek óta érzem ezt a zaklatói tendenciát, amely a mai napig árnyékként kísér.
Gilles Deleuze aggódva fejezi ki azt is, hogy ennek mentén a fogyasztás uralja el a kultúrát ugyanúgy, mint a globális életünket. Ez az a kapcsolódás, amelyről Deleuze az Abécédaire-ben[5] már 1989-ben beszélt, de mostanság hazánkban is aktívan burjánzik: „les chasseurs de têtes”, azaz a fejvadászok és a „rotation rapide”, azaz a gyors forgalmazhatóság kapcsolata. Ahogy nemrég megfogalmaztam: az a probléma, hogy a jelenlegi produkciós struktúrák, infrastruktúrák és támogatói rendszerek inkább üzletcentrikusak, nem művészetcentrikusak. Hogy „a feltaláló a fontos, ő van pozícióban, nem a feltalálandó”.[6] Mielőtt felzúdulna bárki is, tanulmányozza Deleuze ezen gondolatait, amelyeket az elmúlt harmincöt évben volt szerencsém a francia nyelvvel együtt kicsit magamévá tenni, és amelyek igazában Nánay írása csak megerősített. Nem a normális és egészséges kereteken belül mozgó művészekről, kritikusokról, intézményvezetőkről, színház- és fesztiváligazgatókról beszélünk, ugye, hanem a minden szinten egyre sokasodó kultúrparazitákról, az általános szereptévesztésről – amelynek vádját egyébként majd én is meg fogom kapni és kapom is mindazoktól, akikről Gilles Deleuze beszél: az „élősködő kullancsoktól”. Ez egy általános jelenség, amellyel szemben egy autentikus, következetes művésznek egyre nehezebb dolga van, ha hű marad önmagához! Így nagyon is szükségünk lenne arra a bizonyos „felettes énünkre”, amelyről Mácsai és Nánay beszél.

Megjelent: 2020-07-21. Színház.NET
–
Kapcsolat:
vilagtanc2018@gmail.com