Színházi napló 2020 koronavírus

A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak” (Jakab 4:17)

Tisztelt látogatok, vendégek, nézők, tanítványok, kollégák!

BLOG:
Észrevételeinket gondolatainkat,  folyamatosan tesszük közzé! Legfelül a legújabb, lejjebb a korábbi bejegyzések olvashatok!

Elérkeztünk az újabb lezárás időszakához. Tudtuk hogy ez is bekövetkezik, de most ég be igazán a mindennapjainkba, a tudatunkba. A járvány dühöng, senkit sem kímél. Megtudtuk hogy csupán szerencse kérdése  hogy ki lesz fertőzött, s ki nem. Hát ez, elég lehangoló! És még mindig vannak akik, (láthatóak a tömegközlekedési eszközökön) tojnak az egész járványhelyzetre. Ha csak az ő bajuk lenne, nosza! De ők azok, akik látványosan tesznek a járványra, a védekezésre, aztán elkapják, de ez már nem látszik, hiszen szép csendben otthon (betegen) kushadnak.
A színházi szakma, (mint mindig) önmagát túldimenzionálta, s újra elindította a “járványbombát” vagyis az előadásokat. Mindennek a kormányrendeletek (szigorító-tiltó) döntései vetettek gátat, mert a színházi szakma még mindig azt hiszi hogy körülöttük forog a világ! Azt gondolják hogy nélkülük megáll az élet sőt, nekik különleges jogaik vannak! Amikor az első hullám idején (feltalálva a spanyolviaszt) online közvetítési módra álltak át, fennen hirdették létjogosultságukat. Aztán amikor mindebből a közönség (nagy átlagban) nem kért, (egyszerűen nem érdekelte) akkor elcsendesedtek, s a kormány felé fordultak, szerényen, csendben, mert hogyan is néz ki az, hogy kuncsorognak! Sajnos a színház gerincét adó színészek és az őket segítő dolgozókról már alig-alig esik szó. Pedig az igazi nagy vesztesek, maguk a színészek, mert ha nincs előadás, akkor nincs fizetés, (ellentétben a színházvezetők horribilis fizetésével) de hallani néhány színház-vezetőtől hogy, nagyon igyekeznek segíteni a színészkollégákon! Sajnos, ezidáig  nem olvashattunk valós megszólalásokat ( a színészek részéről) akik hitelesen betudtak volna számolni az őket segítő (vagy nem segítő) történésekről!
Az SZFE-n történtekről bővebben, a másik blog bejegyzésünkben olvashat a tisztelt látogató!
/November. 11./

Visszatért a második hullám, sőt benne vagyunk nyakig. Úgy látszik, sokkal rosszabb, sokkal elhúzódóbb lesz, mint azt az előrejelzések mutatták. Nem volt elég, a nyári turistáskodás, (hiszen jó pár ezer embernek, létfontosságú volt a tengerparti nyaralás) idehaza is megszokottá vált a, “de hogy van járvány” megközelítés. Kormányrendelet, szankciók kellettek ahhoz, hogy az emberek felfogják, nem játék ez a vírus! Megdöbbentő volt látni hogy mennyire semmibe vették azokat a járványügyi biztonsági ajánlásokat, (maszkviselés) amelyek segíthették volna a járvány továbbterjedését. Úgy látszik azonban hogy a fiatalság nem csekély része, még mindig nem fogja fel a veszélyt, vagy ha igen, akkor már mint megfertőződött. Az idősek pedig látják, megtapasztalták hogy a fiatal korosztályok, nincsenek tekintettel rájuk, felfogták hogy ha ők nem tesznek ellene, (nem védekeznek) akkor bizony, az életüket kockáztatják. Azért az rendkívül lehangoló hogy jelenleg,  így áll Magyarországon a fiatalság és az idősek közti felelősségfelfogás. Nem mintha máshol ( a világban) jobb lenne, de nekünk Magyarország a hazánk, itt élünk, dolgozunk, itt vannak a szüleink, a gyermekeink, ide költ a múltunk és a jövőnk. Ami a színház világát illeti, az önmagát túl gondoló, önmaga válságát sem érzékelő színházi közeg, igyekszik (át) menteni magát az úgynevezett online térbe, ami még-jobban lehúzza, az amúgy is alap (minőség) nélküli színházi helyzetet, tisztelet a kevés kivételnek! Jelenleg, maga a színház, a színházi előadások, fertőzési gócpontokká váltak, és óriási kockázatot vállalnak azok a színházi vezetők, akik előadásokkal próbálkoznak. A színháznak, mint intézménynek, le kell állnia, be kell zárni minden színházat, addig amíg nem lesz meg a vakcina. Ez a lépés még mindig olcsóbb lenne, (amúgy is az állami költségvetés tartotta el idáig is a színházakat) mint erőltetni az online térbe megjelenő előadásokat, nem beszélve arról a fertőzési potenciáról, amely egy színházi előadás magába hordoz.  /Október. 02./

Jól látható a járványhelyzet alatt, előjogokat gondoló (követelő) kulturális közeg önmeghatározása, s ezzel együtt jól kivehető az az út tévesztés, amit a felhígult, (többnyire) érték vesztett kulturális tér, hisz magáról. A kulturális közeg, még mindig azt gondolja hogy pótolhatatlan, hogy előjogokkal bír, pedig ez már, réges-régen nincs így, mindez persze köszönhető annak az értékvesztésnek, amit az elmúlt 30 évben felmutatott.

Az előző bejegyzéseinkben arról szóltunk, hogy a járvány új, megváltozott (elhúzódó) helyzetet hozott létre. Ez a helyzet, érint minden olyan kulturális közeget, (zeneművészet, táncművészet, színházművészet, cirkuszművészet, stb.) amely magában hordozza az “élő” személyes közönség részvételét, mindezt nevezzük összefoglalóan, kulturális térnek. Ez a kulturális tér az, amely a benne résztvevőknek (előadók, alkotók, közreműködők, stb.) egzisztenciális megélhetést biztosít, míg a másik oldalon, (közönség) kulturális igényt elégít ki. A kettő, egymás nélkül, nehezen képzelhető el, legalább is, klasszikus értelemben. A járvány miatt, ugyanakkor ambivalens helyzet jött létre, mert miközben a klasszikus (kulturális tér és közönség egymásra utaltsága) adta helyzet nem változott, addig a járvány adta szituáció kizárja a (kulturális tér) klasszikus működési mechanizmusát. Az a kísérlet pedig, hogy online térbe helyezzük a klasszikus kulturális közeget, egyértelműen kudarcot vallott, hiszen maga az “élő kapcsolat” amely sajátja ennek a közegnek, egyszerűen nem működött a virtuális térben, de ki is gondolhatta volna azt, hogy helyettesítheti a virtuális tér, a valóságot? Ebben a helyzetben ugyan olyan vesztes lett  a színvonalat hordozó, mint a gagyi és celeb, különbség csak annyi, hogy a gagyi és celeb réteg, már jóval korábban áthelyezte a hangsúlyt az online térre, hiszen ott, nagyobb megjelenési felületre tudott szert tenni, mint a valóságos közegben, az értékkel bíró művészek pedig tovább csúsztak lefele, az amúgy is sikamlós kulturális térben. A művészvilágban  kialakult új helyzet, lényegesen jobban felszínre hozta az értékes és az értéktelenség közötti különbségeket, mivel az értéket közvetítő művészetre soha nagyobb igény nem volt, mint manapság, az értéktelen (gagyi) pedig amúgy is terjed az online térben. A baj abban van, hogy az utóbbiaknak, sokkal nagyobb a hangjuk, mint azt a teljesítményük igazolná. Mindenesetre a színház mint intézmény, mint kultúraközvetítő, mint közösségi tér, óriási veszteségekkel kénytelen szembenézni, de ha ez kell ahhoz, hogy a minőség, az értékelvűség vegye vissza a vezető szerepet, az értéktelenséggel szemben, akkor legalább azzal a közmondással tudunk vigasztalódni hogy: “minden rosszban, lehet valami jó”/Július. 24./

Furcsán reagálnak az emberek a kormányok járványügyi intézkedéseire, mintha megint a két pólusú értelmezés jellemezné a járványra adott reakciókat. Fele részt tartanak, hovatovább óvatosan kezelik, a másik fele tojik az egészre és azt mondja, kamu volt az egész. Azt tényként kezelhetjük hogy járvány hatására, ha akarjuk, ha nem, megváltozott az a megszokott társadalmi közeg, amiben éltünk. A médiák ugyan akkor úgy aposztrofálják a járvány utáni helyzetet, mint ha, misem történt volna, pedig a világ már tényleg nem olyan, mint volt. A valóság az, hogy minden élettér, munka, tanulás, stb. megélése, minimum a felére csökkent. A mindennapok embere, mindezt ezt jól érzékeli, s csak a fejét csóválja a hírműsorok s a médiák, valósághamisító képei láttán. A mi életterünk a színház is, csak most döbben rá arra, hogy ez a fele-lehetőség, (szavakban minden rendben, a valóságban dehogy is) egyszerűen nem fog működni. A múltkori bejegyzéseinkben már szóltunk a színházi szakemberek óhatatlan változtatási kényszeréről, s arról hogy a társadalom nagyobbik része, nagyon is megvan a színház, mint olyan nélkül. Most és itt nem térünk ki, ennek a tágabb társadalmi okaira, de arra igen, hogy maga a színház egésze is tehet arról, hogy nélkülözhetővé vált. A kontárság kultusza mára, minden művészeti területet bekebelezett, s a színvonalas kultúra csak ritka szigetenként van jelen a mindenkori társadalmunkban. S hogy ne pesszimista hangulatba fejezzük be a mostani posztunkat, lehet hogy a jelenleg elmúlóban lévő, de később újra visszatérő járvány, akaratlanul is, kiveti majd a kulturális sallangot s helyet teremt egy értékesebb kultúrát hordozó közegnek.  /Június. 13./

Amikor a szakértők azt nyilatkozták, hogy semmi sem lesz az ami volt, még nem volt érthető. Mi az hogy nem lehet? Dehogy is nem lehet, mondtuk rá. Pedig (sajnos) igazuk volt. A járvány nem vonult el, itt van velünk, s mert egy ország gazdasága mindennél fontosabb, ezért (most) kaptunk egy kis levegőt, egy kis fényt, szimbolikusan, vagy is a kilátásaink csekélyek. Vagy “nyájimmunitás”, ahogy egyes más országokban preferálják, vagy a járvány ciklikus visszatérése, ami években mérhető, vagy egy utolsó lehetőség, a védőoltás. Erre (szintén szakértők mondják) legkésőbb jövőév (2021) tavaszra van lehetősége az emberiségnek. A nyájimmunitást választó országokban, emberek (nem tízezrei) hanem százezrei fognak meghalni, a laposan tartott járványgörbe pedig évekig is elfog húzódni, ami a gazdaság folyamatos, de visszafordíthatatlan szűküléséhez fog vezetni. Minden intézkedés hiába való lesz, hiszen maga az élet, a civilizációnk nem egy szeparált (Home office) közegre, nem virtuális létre lett létrehozva, több ezer éve. S a (megváltó) gyógyszer, a remélt vakcina? Nos, az nagyon távol van. Mindezek nem sok optimizmusra adnak okot. És a színház! A színház? A színház az utolsók közt fog visszatérni az életünkbe. Akkor most, vagy is majd, mi lesz? Az egyéni és közösségi kitartás, összefogás, semmi más. Hogy túléljük. /Május. 18./

Homály zónába kerültünk, minden tekintetben. A homály zóna az helyzet, amelyben ugyan látunk, (igaz csekély mértékben), mozgásunkat, cselekvésünket még is, meghatározza. Ebből kifolyólag, szépen lassan, csendben beletörődtünk helyzetünk irányíthatatlanságába, a külső események-körülmények  változtathatatlanságába. Ha éreztük is magunkat valaminek vagy valakinek, az a múlt homályába veszett. Ugyan is, a saját meghatározásunk alapjai rendültek meg, az elmúlt hónapokban. A mindenkori, valamit teszek, aminek az ellentételezése, visszahatása segít az önmeghatározás szövevényes világában, az latens módon megszűnőben van. Érezzük, felfogjuk az események ilyesfajta, egyéneket, közösségeket átalakító, megváltoztató hatásait, de irányítani semmiféleképpen, nem tudjuk, ami ki-kit másként, bevallva-nem bevallva, a frusztráció felé sodor. Rettenetes  helyzetbe került az emberiség, hiszen az egészség, mint alap, mint létfeltétel került nagy bajba. Igaz, nincs teljesen sötét, van minimális mozgásterünk, de ez, olyan mint a folyóvíz és a pocsolya hasonlata, víz-víz, de nagy különbség van a kettő közt. A színház, mint játszótér, mint létforma, a szoba  sötét oldalába  rekedt, oda már nem látni. Ha lesz is a fény a jövőbe, oda fog eljutni legkésőbb.  “Semmi sem lesz már a régi, semmit sem fogunk úgy tenni mint a múltban” halljuk a jövőbe látok nyilatkozatait. Értjük, de felfogni, élethelyzetekre lefordítani, konkréttá tenni, egyszerűen, nem tudjuk, hiszen minden emberi tevékenység, vagy legalább is a legtöbbje, emberi közösségekre van felépítve, aminek a minimálisra való csökkenésének vagyunk tanúi. Igaz, a homály zóna ad (minimális) fényt, láthatósági horizontot, de jóval alatta marad az emberi szükségletek szintjétől, s mint tudjuk, a pocsolyába a hal nem úszik, hanem vergődik. Belül, az ember szívében, lelkében, szellemében, értelmében, azonban ott van a fény. Ha akarjuk, ha keressük, megleljük! /Május. 9./

A jelenlegi koronavírus járvány alatt, társadalmi, gazdasági, kulturális, egészségügyi stratégiák és a remények párhuzamának lehetünk tanúi. A kettő, jól elkülöníthető, hiszen míg az első konkrét célokat próbál kitűzni, személyes és társadalmi szinten, addig a remény, inkább mint (mint a szó jelentése is adja) a reménylett dolgok megvalósulását közvetíti. A stratégiával az a gond, hogy egy teoretikus megközelítést próbál vizionálni (majd ez és ez lesz) ami vagy bejön, vagy nem, még-ha, oly sok tudományág bevonásával is van eszközölve. A remény pedig nem pótolja a megélhetést, az egyéni és társadalmi közeget, az abban való részvételt vagy is a valóságot. Nevezhetnék ezt a 22-es csapdájának. Olyan világjárvánnyal találta magát szemben a világ összes országa, amely sem egyént sem nemzetet nem kímélt. Mind ez akkor érte el a világot, amikor a globalizmus, háborúk, természetrombolás, vallási összetűzések, a szegénység, együttesen volt jelen a társadalmak 21, századi történelmében.  Az járvány kitörése előtt a fejlett világ eljutott odáig, hogy a közösségi kapcsolatai devalválódtak, a pénz mindenhatósága elsődlegessé vált, az egyéni önzés felülírt minden erkölcsi normát, az értékeket felváltotta az értéktelenség kultusza. Mindezekre jött a koronavírus járvány, talán, mint egy figyelmeztető jelként, hogy nagyon sok mindenen kell változtatnia az emberiségnek ahhoz, hogy megérhesse a következő 22. századot. A kérdés nagyon egyszerű:  Mit akar az emberiség?  A döntés, a mi kezünkben van. /Május. 1./

A színház alkonya köszöntöt ránk, színházi emberekre. A járvány hosszútávú hatásai, mondhatjuk nyugodtan, brutálisak lesznek. Nem károgó előrejelzés ez, hanem (sajnos) reális következmény, és így is kell kezelni. Ugyan is, a színház alapvető sajátja a közönség, közönség nélkül nem létezhet színház, ugyan úgy, mint színész nélkül sem. A pályakezdő és az idős színészekre, sorscsapásként fog hatni, nekik fel kell készülni egy másik, (hosszútávú) létállapotra. Lehet, nem tudomást venni róla, de a realitás, (valóság) ezt fogja eredményezni. A hosszútávú (állami) segítségre várni felesleges, mert a mindenkori államnak, a járvány időszakában, (s ez, hosszan tartó lesz) sokkal fontosabb (társadalmi) területeket kell (egyenlőre, mesterségesen) életben tartania, s így a színház, mint struktúra, mint intézmény, csak a sokadik lesz a sorban. Megoldás egyenlőre nincs, talán, maga a túlélés, (aki időt nyer, életet nyer) stratégia. Ebbe bőven belefér a nyitás, nyitás olyan egyéb terültek felé, (kinek, mi) amelyek hobbi vagy megélhetési szinten, segítik a túlélést. Mindenesetre azok, akik ebbe a helyzetbe kerültek, (nincsenek kevesen) felhasználhatják, a lelki, szellemi, érzelmi töltődésre, fejlődésre, amelyek egyáltalán nem felesleges területei az ember, főleg a színházzal foglalkozó szakemberek életének. Az közkeletű, hogy a színész, vagy a mindenkori alkotó, (rendező, koreográfus, stb) a megélt (empirikus) és az elsajátított (tanul) teoretikus tudás és élmények, minőségként jelennek meg, a későbbiekben kivetített, előadott művészeti (színházi) területen. Összefoglalva, ne hagyjuk magunkat defenzív állapotba, hanem, (egyben jó nagyot változtatva létmódunkon), a tudatosan megélt offenzív létformát válassza. Mindenki harcolja meg, a maga a saját harcát. A lényeg: “nem feladni”! “Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál” (Madách Imre)  /Április. 27./

A vihar előtti csend, a csili-vili nélküli művészek, a virtualitás csődje, a hosszú távú hatások és az elfelejtett idősek. A vihar előtti csendet mindnyájan érezzük. Úgy vagyunk vele hogy, jöjjön már végre mert a demoralizáló lelki attitűdje rosszabb, mint maga az egészségügyi hatásai. Mostanra mindenki kapott fogalmat a II. világháborús kataklizma érzésről, ez a mi /egészségügyi/ világháborúnk. A net és az elektronikus médiákban, nap mint nap, kényszerűségből kapott máz nélküli /home office-os/ előadások, produkciók pedig csak fokozták az amúgy is letargikus érzéseinket. Hatalmas óngól volt ez a hazai színházi szakmának, mert kiderült hogy, /tisztelet a kevés kivételnek/ a látványos cirkuszi /fényeffektek, hangeffektek/ körítések nélkül, halovány, gyenge, hovatovább középszerű produkciókban volt részünk. Ennyi lenne a magyar színház, művészi /tartalmi/ kapacitása? Reménykedjünk abban hogy nem. A net, a csalóka, látszatvilág /a valóság romboló/ hordozója. A virtualitás világáról, teljes mértékben bebizonyosodott hogy beállt a kábítószer, az alkohol, a gyógyszer illúziót keltő és egyben romboló sorába. Nem pusztít olyan látványosan mint az előbbiekben felsoroltak, de lélekben, szellemben annál inkább. Ez a 21. század szellemi drogja. A járvány reménylett vége után sajnos még nincs vége, hiszen ahhoz hogy a részlegesen szétesett társadalom újra összeálljon és újra működni tudjon, /a minden, mindennel összefüggő szerkezet megállt/ mint egy óra, még előttünk áll. Ez lesz a háború második szakasza, amely még több áldozatot fog követelni mint maga a járvány. Sajnos ezen előrejelzés, /amely inkább szubjektív, mint objektív alapokon nyugszik/ újabb szellemi és lelki mozgósításra fog mindannyiunkat sarkalni, ami nagyon de nagyon nehéz lesz. És legvégül. Úgy látszik, /figyelve a világban zajló eseményeket/ maguk a leendő áldozatok /az idősek/ már csak eszközként, számadatként jelennek meg. Ez a tendencia, nem sajnálatos, hanem egyenesen borzasztó és embertelen. Nem tudjuk a megoldást, de várjuk azt a gondolatfordulást, amely ezen változtat, mert ez minden államvezető, minden társadalom minimum, kutyakötelessége.  /Április. 21./

Isten, élet, sors! “A koronavírustól, a fake news-tól és a magamutogató celebektől ments meg minket, Ámen”. Mindhárom pusztítólag hat és ami a legrosszabb, egyszerre zúdulnak ránk. Védekezésre ezekkel szemben, szinte semmi esélyünk nincs, hiszen a vírus /képletesen/ láthatatlan, nem tudjuk hol van jelen, a fake news arányosan vele együtt terjed, csóváljuk is a fejünket, a magamutogató, semmirekellő celebek pedig /mint a vírus/ mindenhol ott vannak, mindegy hogy a tévét vagy az internetet nézzük. A fake news és a semmirekellők beengedése a mindenkori médiákba, nagy óngól volt minden társadalomnak, s habár a vírus előbb-utóbb eltűnik, vele együtt pedig csökken a fake news, a celebek viszont velünk maradnak mindörökre. Csak azt tudná valaki megmondani hogy milyen érdeke fűződik a médiáknak ezekhez? Tudást, értéket, színvonalat, tehát amiért meg kell harcolnia, küzdenie az embernek, nem képviselnek, /ezért hívjuk őket celebeknek/ akkor vajon miért, vannak nap mint nap, mindenhol, minden felületen, kiszorítva az előbb említett, tudást, értéket, színvonalat, tehát magát a kultúrát? A kereskedelmi tévék mind ebben élen járnak vagy is, /nincsenek egyedül/ a színvonal, az értékek, a tudás, a kultúra rombolásában. Vajon ezen csatornák irányítóinak nincsenek gyerekeik, hogyan tudnak belenézni a szemükbe, miközben tönkre tesznek egész generációkat, a selejt, a gagyi, az értéktelenség közreadásával. Azt gondolják hogy minden a pénz? Ez a trend az igazi vírus, az évtizedeke kiható, a pusztító vírus! Talán a rádió maradt az a terület, /ki hitte volna/ hogy mindenki megtalálhatja azt amire vágyik, vagy amire fogékony. Mert az előzőekben nem az volt a lényeg, hogy valami elsődleges, másodlagos, harmadlagos, vagy éppen negyedleges, hanem arról, hogy valami /évtizedek óta tartó negatív trend/ kizárólagossá vált. No ettől mentsen meg bennünket az Isten, az élet, a sors, Ámen! /Április. 15/.

Tisztelt olvasóink, követőink,!
Ennek a színházi naplónak a létrehozását azok a tragikus események ihlették, amely történések senkit sem kímélnek/kíméltek. Örömünkre szolgál hogy igen sokan olvassák, s több olvasói levelet kaptunk, ezekre próbálunk meg itt most tömören reflektálni.
A Blog kezdetén megjelöltük hogy észrevételeinket, politikamentesen fogjuk közreadni, /kulturális portál lévén/. Voltak akik azt kérdezték, hogy miért csak ennyien csatlakoztak ehhez a kezdeményezéshez, s lehet e csatlakozni még? Igen, lehet csatlakozni, ugyan akkor több kulturális intézménynek, színháznak felajánlottuk a részvétel lehetőséget, de csak a színházi naplóban megjelenítettek csatlakoztak ezidáig. Voltak, s a továbbiakban is lesznek kritikai színházi észrevételeink, mert ez a portál, még is csak egy kulturális oldal. A történésékre adott reflexióinkat továbbra is közreadjuk, nem azért hogy celebekké váljunk, /ez állna tőlünk a legmesszebb/ hanem hogy a józan észre, az emberségre mutassunk rá. Kulturális közösségünk nem tudja megváltani a világot, annak pozitív megváltozásához mi csak csekély részben járulunk hozzá, de erre kérünk másokat is. Köszönjük megtisztelő figyelmüket! /Április. 10/.

Összefogás és tragédia kíséri a koronavírus járványt, idehaza és a világban egyaránt. Az összefogásban megmutatkozik az emberiség azon arca, amely az embert megkülönbözteti minden mástól, s visszatükrözi azt az Isteni szikrát, amely folytán képes volt létrehozni azokat a csodákat, amelyekre méltán lehet büszke. Ezeket a csodákat, hús-vér emberek alkották, rengeteg munkával, sziszifuszi kitartással. Napjaink csodáját, szintúgy hús-vér emberek, orvosok, ápolók, gondozók, patikusok, tanárok, taxisok, pizzasütők, élelmiszer eladók, sportolók, művészek, cégek, vállalatok, gazdagok és szegények, mindazok, akik hozzá állásukkal /ha mással nem, az otthonmaradásukkal, az intézkedések betartásával/ napjaink csodatevői. Éppen ezért érthetetlen a világ több országának, s annál több városának, azok vezetőinek késlekedő /tétlenkedő/ intézkedései, s a hozzájuk kapcsolódó több mint felelőtlen emberek hozzá állása! Ilyenkor csodálkozik az ember: hát az idősek, nem emberek, az időseknek nincs joguk az élethez, nekik nem nem jár a tisztes időskor, nekik, akik lényegében felépítették, létrehozták a jelenlegi társadalmainkat? Hahó emberek!!! Hahó fiatalság!!! Ti is lesztek idősek, s megfogjátok érni ezt az állapotot, s akkor majd titeket is meg kell hogy illessen a tisztes időskor! A mindenkori társadalom egyik fokmérője az hogy, hogyan bánik az időseivel, a rászorulóival! Ne halasszuk el azt  a lehetőséget, azt hogy a járvány után, felemelt tekintettel járhassunk tovább! /Április. 9./

A kulturális élet egyik szegmense a színház, a színház mely kétségtelen hozzátartozik mindennapjainkhoz, s amely szerves részévé vált. A fiataloknak példa és minta adással, a középgenerációnak élményekkel, az időseknek pedig egyfajta nosztalgiával járul életük kulturális igényeinek kielégítéséhez, több más értékével egyetemben, mert hogy jóval több értékhordozóval rendelkezik, ez a speciális terület, amit színháznak /próza, zene, tánc, énekművészetnek/ hívunk. Ezért tud mindennapjaink központi elemévé válni, s ezért kap sokszor nagyobb figyelmet, hangsúlyt, mint amit valójában megérdemel. Mert hogy egy társadalom működésében, sokkal központibb /fontosabb/ a gazdasági, a szociális, az egészségügyi, jogi, a közlekedési stb területek. Színház nélkül még valahogy elvan az ember, de az előbbiekben felsorolt, a társadalmat működtető területek nélkül viszont megáll egy nemzet működése. A mindenkori színház, /ez minden korban így volt/ csak mecenatúrával /idehaza állami támogatással/ tud létezni, működni, mert nem tudja kitermelni piaci alapon a bekerülési és fenntartási költségeit. Fentiek, s a médiák felnagyított kapcsolódása okán, éppen ezért nagy felelősséggel bír a mindenkori színház. Az köztudott hogy kicsi hazánkban jóval több a színházi intézmény, alakulat mint amire valójában igény /szűkség/ lenne. A közpénzből /állami mecenatúrával/ fenn tartott, jól-fizetett vezetők, /igazgatók/ természetesen élet-halál kérdésévé emelik létezésüket, sajnos nem a tényleges értékteremtő munkájukkal alátámasztva, hanem inkább mint megélhetési /színházi/ közszereplők. Az is köztudott, hogy szinte az egyetlen terület, amelyben nem történt meg a rendszerváltás. Ugyan úgy, ugyan olyan struktúrával, sajnos ugyan olyan szemlélettel működik, /tisztelet a kivételnek/ mint 40 évvel ezelőtt. Részleges értékeket ugyan feltud mutatni, /mely terület ne tudna/ de arányaiban, /hogy mindez mibe kerül a társadalomnak/ nem tud, nemzetközi értelemben pedig semmiféleképpen sem, /megint csak, tisztelet a kevés kivételnek/. Napjaink vészterhes időszakában, rá kell ébrednünk, hogy nem a színház az elsődleges egy társadalom működésében, még-csak nem is másodlagos. Csak reménykedni tudunk abban, hogy ezen időszak elmúltával, a mindenkori színházi vezetők, érték-orientáltabban, felelősségteljesebben fogják végezni azt a társadalmi megbízatást, amit kaptak. Az államtól meg azt várnánk,hogy ne a politikai lojalitás, hanem szakmai és emberi rátermettség alapján támogassák  a mindenkori színházak meglévő vagy leendő irányítóit, vezetőit. /Április 7./

Mielőtt tovább folytatnánk a gondolatainkat közreadnánk, szeretnénk egy-két dolgot újra tisztába tenni. Blogunk írásaiban, a megfogalmazásokban igyekeztünk egyetemes, általános megállapításokat megfogalmazni, kerülve  a személyeskedéseket. Nem kerestük a mindenkire és mindenre illő igazságot, mert maga a fogalom meghatározása is, jóval összetettebb, bonyolultabb. Inkább egyfajta morális irányokat próbáltunk közreadni, a járvány pillanatiban /adott helyzetben/ tapasztalt történésekre reflektálva. Továbbra is igyekszünk politika mentesen közreadni írásainkat, arra ott vannak a végtelen egyéb portálok. Az a pár ezer ember aki olvasta/olvassa bejegyzéseinket, gondolatainkat azokat viszont igyekszünk bevonni az általunk képviselt értékszemléletbe! Bizonyára létezik, több, más irányú tapasztalás, s ennek megfelelő vélemény is. Mi azonban a színház világából szemléljük az eseményeket, történéseket, ami egyben meghatározza a közreadott narratívánkat. /Április 6./

A jelenlegi járvány, emberpróbáló következményei, mindannyiunkat érinti, kit így, kit úgy. Másként látják a veszélyeztetett /idős/ korosztályok, s másként a közép és fiatal korosztályok. Egyiknek sem könnyű. Önmagában idősnek lenni /amint tudjuk/ nem betegség, hanem állapot. Ez lehet könnyebb és nehezebb, attól függ hogy ki hogyan rendezi le a lelkében, szellemében. Meg kell mondani azonban hogy a jelenlegi külső körülmények nagyban determinálják az egyéni döntési lehetőségeket. A középkorosztályt, a járványon túl, az egzisztenciális kiszolgáltatottság réme fenyegeti, ugyan is, vagy minimális, vagy semmilyen anyagi tartalékkal nem rendelkezik. Mind ennek nagyobb a lelki demoralizáló hatása, mint maga a tényleges probléma, hiszen a társadalom működésének ők alkotják a gazdasági alapbázisát, így az őket jelenleg érintő cseppet sem könnyű eseményláncolat, hamar megfog szűnni. A fiatalokat pedig, a virtuális tér nyomja agyon, érdekes módon az a tér, amit /a járvány előtti időkben/ általában előszeretettel részesítettek előnyben. Az egyéni megoldásokat, sokszor harcokat viszont, senki sem tudja megspórolni, hiszen a közösségi lét minimálisra zsugorodása mindenkit érint. Így ott tartunk ma, hogy a 21. századra devalválódott közösségi lét, újra kezdi visszakapni jelentőségét, ugyan is az emberiség ráébredt, felfogta, a bőrén érzi a “az ember közösségi lény” egyetemes megállapítását. /Április. 04./

Harc a démonjainkkal, önismeret-magunkba nézés, mások nálunk is rosszabb helyzetben vannak. Össze is foglaltuk azokat a gondolatokat, amelyek egy városban lakó, művészetekkel foglalkozó napjait, manapság átjárja. Démonok alatt: “vajon engem is elér a  betegség”, “most még elvagyok, de mi lesz egy hónap múlva”, “hogyan tudom magam művészileg fenntartani, kiteljesíteni”, stb, stb. Önismeret-magunkba nézés alatt: “nehezen viselem ezt az egészet”, “kezdek hallucinálni”, “amit megtehetek sem teszem, mert tudat alatt mindig jelen van ez az egész, s nem tudok szabadulni tőle”, stb, stb, a mások nálunk is rosszabb helyzetben vannak alatt: “mindenkinek a maga foga fáj”, “rajtam ki segít”, stb, stb. Tudjuk nem szép, és főleg nem jó gondolatok, de mivel emberek vagyunk, bizony ezek, s sok más ilyen jellegű kérdés tolul az agyunkba, érzéseinkbe. Válaszok: A démonjainkkal meg kell harcolunk, mindannyian egyenként, a lényeg hogy, le kell győzni őket, mert a vészhelyzet után mi maradunk, ők eltűnnek, semmivé vállnak, mintha nem is lettek volna. Önismeretre-magunkba nézésre soha alkalmasabb időszak nem teremtődött számunkra, hiszen a napi hajszolt életmódunk, törekvéseink, megfelelni akarásunk nem tette lehetővé hogy saját magunk belső énjére is figyelmet fókuszáljunk, pedig az köztudott, hogy csak azt adhatjuk ki, másnak, mások fele, amit egyszer befogadtunk, amiért megharcoltunk. A mások nálunk is rosszabb helyzetben vannak bizony arra figyelmeztet bennünket, hogy magunkat, csak mások kontextusában tudjuk hitelesen szemlélni, meghatározni, s ha magunkat másoktól szeparálva határozzuk meg, akkor az csúnyán visszaüt. A mások felé nyújtott segítségnyújtás, helytállás, az odafigyelés, a törődés, a megbocsátás, vagy is az emberség, a legnagyobb s mindenen túlmutatóbb erény amellyel rendelkezünk, ne féljük őket használni! /Március. 31./

Rettenetes amikor eltűnik a minket körbevevő empirikus világ és az ember nem tehet egyebet mint hogy belemenekül a saját maga általa létrehozott virtuális világba. Most abba a helyzetbe került az emberiség nagyobb része, hogy számára a valóság virtuálissá, a virtualitás pedig valósággá vált. Persze mind ez nem normális, még ha jelenleg, nincs is más választás. De azért, a “szükségből ne csináljuk erényt” ha lehet! Ne mondjuk már azt, hogy ez normális, mert nem normális. Sajnos a mai fiatal generációk, láthatjuk, tapasztalhatjuk hogy /cserébe a virtualitásért/ lemondanak, a valós /tapasztalati/ emberi létmódról. És akkor itt van egy járvány, s ezek a fiatalok, nem tudják elviselni a virtualitásba megélt létüket, és tojva a vészkiáltásokra, nem maradnak otthon, kimennek, bandáznak /tisztelet a kivételnek/ veszélyeztetik, önmagukat, s főleg másokat. Akkor most hogy van ez? Habár kényszerből /telibe/ kapták a virtuális létmódot, de nem tudják kezelni. Most gondoljunk nagyapáinkra, nagyanyáinkra, akik elviselték, túlélték a második világháborút, vagy 56-ot! És akkor ezek a mai fiatalok /tisztelet a kivételnek/, tojnak azokra, akiket pedig védeniük kellene. Persze a virtuális világban ők a jobbak, de mi lesz velük ha véget ér a járvány, és vissza kell térniük a valóságba? /Március. 26./

Európa legkritikusabb időszakához érkezett (lásd: Olaszország, Spanyolország, Franciaország) mi /magyarok/ még dacolunk. Déli temperamentum, szoktuk mondani rájuk, kicsit irigykedve. Most viszont velük együtt sírunk, mi /magyarok/ s nem hiszünk a szemünknek, mint ha a középkorban lennénk, ahol a járványok idején sorra hullottak az emberek. Nincsenek szavak, amelyek visszaadhatnák azt a szenvedést, keserűséget, tehetetlenséget amely most élnek át ezek az országok s az ott élő emberek. Mi magyarok kifejezzük szolidaritásunkat úgy, hogy nálunk a neheze még hátra van. De ahogy mi magyarok, ugyan úgy ti se adjátok fel Olasz, Spanyol és Francia emberek! Mi magyarok, soha nem adjuk fel! Gli italiani non si arrenderanno mai!  ¡Los españoles nunca se rendirán! Les Français n’abandonneront jamais! /Március. 22./
-
Oly messze még a vége, hogy nem is látni. De a segítségek, a felajánlások elindultak. Mindegy hogy taxisokról, kifőzdékről, pizzásokról, vagy éppen a motelt-hotelt és lakásokat felajánlókról légyen is szó, a pozitív magyar mentalitás, /mert olyan is van/ megindult. Hála Isten! A színházi szakmába és az üzleti élet közszereplői részéről is elindultak a felajánlások, /sajnos csak közpénzből/ de ez is valami. Azt az időszakot éljük, hogy aki tudja és akarja, most megmutathatja azt, amit becsületnek nevezünk. Mert aki megtehetné hogy segítsen, de nem teszi, annak nincs becsülete sehol a világon! Aki pedig akarna segíteni, de nem tud, az azzal tud hozzájárulni, ha önmagát megtartja, nem esik szét, és példamutatásával erőt ad másoknak! /Március 20./

Ezekben a napokban kezdjük mindannyian érezni a járvány egyre szorító, cseppet sem könnyű hatásait. Próbálunk ocsúdni a dermesztő helyzetből, s megtalálni a túlélési stratégiáinkat. Ez még nem a másokra való figyelés, inkább a saját-magunk, s közvetlen környezetünkre datálódik. De már érezzük, látjuk, hogy tekintetünket, szélesebb horizontra kell helyezni, mert vannak mások, akik még nálunk is rosszabb helyzetben vannak. És ekkor jön el Ady szavaival, az a nagybetűs EMBER, aminek hiányát, nem csak ő, hanem a világ legnagyobb filozófusai, írói, költői hiányoltak, természetesen, mindig más /előző/ korokban. Talán számunkra is eljön/eljött az a korszak, amit a nehézségek korszakának hívunk, hisz mikor máskor is lehetne az ember nagybetűs EMBER, ha nem, a vészterhes időkben? /Március 19./

Most kezdjük felfogni, mit is jelent valójában ez a járvány. Nem csak egészségügyi, hanem a megszokott szűkebb és tágabb közösségi /kapcsolattartási/ vonatkozásában is. Kezdünk rájönni arra hogy valójában milyen törékeny a mindenkori ember, maga az emberi közösség. Az a közösség, amelyet nem mindig kezeltünk helyén, s “az ember társas lény” megállapítást sokszor hagytuk figyelmen kívül. Pedig minden egyéni cél, annak elérése, csak emberi közösségben tud megvalósulni, felszinre jönni, kiteljesedni. Vagyis,  egymásrautaltságunk mostanra világossá vált. Színházi szakmánkban, /manapság/ egyre több hatalmi visszaélésre derül fény, amikor a hatalmat gyakorló, csupán eszközként /mennyiség/ használja a kapott státuszt, ami kizárja a művészi, /minőségi/ alkotási folyamatot. Nem tudjuk meddig tart ez a testet, lelket egyaránt pusztító járvány, de arra mindenképpen intő lehet számunkra, hogy a jövőben másként kezeljük társas és közőségi kapcsolatainkat. Véleményünk szerint egy /színházi/ közösség vezetése, nem pusztán a hatalom gyakorlását, hanem a közösség felelősségteljes szolgálatát is jelenti! /Március 18./

Döbbenet, lefagyás, tehetetlenség. Mindannyian szembesülünk a helyzettel. Minden más lett, mint ami eddig volt. Nincs empirikus tapasztalás amihez agyban fordulni lehetne. Viktor Frankl pszichiáter /Auschwitzi túlélő/ azt mondta: “a legnehezebb helyzetek túlélésérése a lágerekben azoknak volt nagyobb esélye, akik az /empirikus/ nehézségeik ellenére, kialakítottak magukban egy pozitív lelki /teoretikus/ jövőképet. Ez a pozitív belső jövőkép ugyan nem változtatta meg a szörnyűségeket, de segített azok elviselésében”.  Lefordítva jelenünkbe, “muszáj fojtatni, művelni mindannyiunknak azt, ami azzá tesz bennünket, amitől azok vagyunk, akik”! Hol, kivel, aztán miből? Vetődik fel a kérdés. Válasz: otthon, egyedül, a többi valahogy kialakul, valahogy megoldódik. Úgy is csak azt tudjuk befolyásolni, ami rajtunk múlik, a többire úgy sincs befolyásunk. De a sors, az élet, az  Isten /ugyan azt jelenti/ hozni fogja a megoldásokat, ha a jelenünket, nem a gyilkos kétségbeesés, aggódás, hanem a tudatosan kialakított pozitív jövőképünk határoz meg. A megoldások egyediek, mert mindenki egyedi és megismételhetetlen. /Március. 17./

Tisztelt honfitársaink! Honfitársaink, mert ebben a vészterhes időkben, mindenki az. Sokan sokféleképpen kezelik a mostani járványügyi helyzetet, vannak akik hülyeségnek, túlreagáltnak tekintik az egészet, vannak akik előre pánikoknak, katasztrófát kiáltanak! Azt gondoljuk hogy két végletről van szó. Két végletről, mert valahol a kettő közt van az igazság. Az kétségtelen hogy egy teljesen új helyzettel találkoztunk mindannyian. Olyan helyzettel, amire a 21.században ez eddig nem volt példa, sem nálunk, sem sehol a világban. Ez, új kihívást jelent az emberiségnek egészében, és személyesen egyaránt. Az evidencia hogy új problémát nem lehet régi módszerekkel kezelni, csak új problémamegoldásokkal. Amit szinte senki nem tud, hogy mi lesz egy hét múlva, egy hónap múlva, három hónap múlva! Azt tudjuk, hogy mi van, s ami van, /finoman szólva/ nem ad okot derűlátásra egyikünknek sem. Felvetődik a kérdés, akkor mit lehet tenni? Válasz: “semmit és mindent”, semmit, mert amit nem tudunk személyesen irányítani, ami nem rajtunk múlik, azt nem is tudjuk befolyásolni. Erre példa, mondjuk maga a társadalom egésze, amely irányítása, a mindenkori kormány feladata, kőtelessége. Ezzel kapcsolatban /személyenként/ csak azt tudjuk feltételezni, /s tételezzük fel/ hogy a kormány nem hülye, nem inkompetens, s a legjobbat akarja saját állampolgárainak. Ha ez nem így van, akkor nem magáról a problémáról beszélünk, hanem valami teljesen másról. Nos, ez a kisebbség, /maga a kormány/ mert mindig a kisebbség vezeti a többséget, /demokratikus választások útján/ csak kezelni tudja, az egész társadalmunkat érintő problémát, megoldani azonban nem. Azért nem, mert ehhez kell maga többség, az a többség, amelyet, mi alkotunk egyenként, személyenként. És itt jön be a mindent jelző. Mert a mindent, csak akkor tud működni, ha egyenként megtesszük azt, ami rajtunk múlik. Ha erre az új problémával szemben, új válaszokkal reagálunk! Pl: ha nem hisszük azt, hogy a legjobb barátainktól nem kaphatjuk el a fertőzést, ha nem gondoljuk azt hogy a vírus jelenlétét mi /mindig/ észrevesszük, ha nem hisszük azt hogy /áttételesen/ miattunk senki sem fog meghalni, stb. Ha az előbbieket jól átgondoljuk, akkor bizony arra a kővetkeztetésre jutunk, hogy mindez, csak rajtunk múlik egyéneken, s nem a kormányon! Szóval, mielőtt megunná okfejtéseinket az olvasó, pestiesen azt mondanánk: “egy cipőben járunk” tisztelt honfitársaink! Legyünk racionálisak, /mindent csak ésszel/ ne essünk a fentiekben említett két végletbe, ne csak azt nézzük hogy a kormány mit tesz értünk, hanem azt hogy “mi, mit tehetünk honfitársainkért, s ezzel együtt a hazánkért”/Március. 16./

Őrömmel láttuk hogy a bejegyzésünk elején a /meg nem nevezett/ színházak, elálltak az előadásaik megtartásától. Örülünk hogy a megfontoltság, a józan ész kerekedett felül! /Március 15./

-
A hazai színházi szakmában, több nyilatkozat is megjelent a koronavírussal kapcsolatban, ilyen is, olyan is, ezeket most nem részletezzük, mert szinte, szóra sem érdemesek.
Azt viszont szóvá tesszük, illetve egyet nemértésünknek adunk hangot azokkal szemben, akik beteges /ál/ színházi hivatkozásokkal játsszák ki a Kormány 100 nézőre vonatkozó rendeletét, a ‘mi csak 99 jegyet árulunk’ reklámozással. Mi sem jellemzi jobban, hogy ezeknek a színházak vezetőinek, eszébe sem jut, maga a néző, azok egészségének veszélyeztetése! Meg kellene érteni ezeknek a színházaknak, /és vezetőiknek/ hogy most nem ők az elsők, sőt nem is az általuk közvetített kultúra, hanem az egész országot érintő járvány veszélye, annak elhárítása. Mielőtt az a vád ér bennünket, /mert jobb híján ezt szokták a szemünkre vetni/, mi nem tartozunk a kormányközeli színházak közé, de ebben a helyzetben úgy gondoljuk hogy mindannyian, mi is, /minden színház, kicsi vagy nagy/ támogassuk a kormányt azokban az intézkedéseiben, amiket pont értünk is, színházi emberekért és a nézőkért hoz!  Nyilatkozatunkat, a józan ész diktálta, s az, hogy a fentiekben említett színházvezetők, semmilyen szűk-látókörű, önös érdekből. ne rombolják, az amúgy is megtépázott hírnevét a színházi szakmának! Nekik ajánljuk, a következő megfontolandó bölcsességet! ‘Elsősorban emberek vagyunk, s csak azután művészek’ /Március 13./

“Mi is félünk, hogy a fenébe ne félnénk, mert emberek vagyunk, a vészhelyzet után azonban szeretnénk felemelt fejjel járni, s folytatni azt a munkát, amit színháznak hívunk”! “Mert elsősorban emberek vagyunk, s csak azután művészek”! /Március 13./

A koronavírussal kapcsolatos észrevételeinket, folyamatosan tesszük közzé!!!!!


TÁMOGATÁSOK:

“De ő nem feledkezik meg soha a szegényről, s aki bajban is remél, nem csalódik soha”. (Zsolt 9,19)

“Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám”. (Mt: 25,35-36)

Kulturális közösségünk támogatást nyújtott:

Kulturális közösségünk két nyugdíjast támogatott, 30-30 ezer Ft-al, összesen  60,000 Ft-al. /Április. 21./

Kulturális közösségünk átutalt 25,000 Ft-ot, időseknek készülő szájmaszkok készítéséhez. /Április. 9./

Kulturális közösségünk átutalt 30,000 Ft-ot az ASKA Kutya menhely /Székesfehérvár/ számára. “aki az állatokat szereti, rossz ember nem lehet” Támogasd te is! Számlaszám: 10918001-00000015-50200001 Unicredit Bank: /Április 8./

Kulturális közösségünk átutalt 50,000 Ft-ot a Színházi Szolidaritási Alapba.
10300002-13180023-00014900 MKB /Március 27./

Kulturális közösségünk átutalt 50,000 Ft-ot a Sola Scriptura Teológiai Főiskola számára. Egy keresztény Főiskola, ahol felekezeti hovatartozás nélkül tanítják a főleg felnőtt hallgatókat. Magas szinten oktatják a Biblia szavait, mély emberség jellemzi a kicsi, de hitben és szellemiségben annál nagyobb Főiskolai közösséget. 
Bankszámlaszám: 10201006-50285893-00000000 K&H Bank Közlemény: rendkívüli adománygyűjtés. /Március 26./

-
Kulturális közösségünk  átutalt részükre 30,000 Ft-ot. Egy kicsi Evangélikus közösség, ahol most minden segítségre nagy szűkség van!  Támogasd te is!!! Bátonyterenye- Szúpataki Evangélikus Egyházközség CIB bank: 10700220-24050102-51100005  Közlemény: adomány. /Március 25./


Kulturális közösségünk átutalt 30,000 Ft-ot a “Művészek a Fedél Nélkül utcalapért” segély alapba.
Számlaszám: 13700016-01950032 Megjegyzés: Gyors segély. Támogasd te is!!! /Március 24./

Kapcsolat:
mindenkiszinhaza@gmail.com