A 21. századi magyar kultúra jövője a minőség és számonkérés!
Minap olvastam Csák János miniszter úrral egy beszélgetést, amely a Matthias Corvinus Collegiumban történt (készült). Ez sarkalt arra, hogy talán egy kicsit szókimondóbban, górcső alá vegyem azt a honi kultúránkban bebetonozott állapotokat, amelyekről lényegében a miniszter úr is beszélt, persze, finoman, diplomatikusan. Most nem szeretnék azokra a nyílt és őszinte hangokra hivatkozni, amelyeket már mások megtettek ez idáig, jómagam is ezek közé tartozom. Természetesen nem gondolom, hogy Miniszter úr olvasta az e témakörben megjelent és közreadott korábbi gondolataimat, mert ha így lett volna, akkor nem gyarapítanám magam is a vergődő, kilátástalan alkotóművészek hosszú sorát. No de térjünk a tárgyra. A Magyar Kormány az elmúlt több mint egy évtizedben, nem kevés pénzt fordított a mindenkori kultúrára, annak infrastrukturális, fenntartási, innovatív és személyi területeire, abban a reményben, hogy stílustól, műfajtól, irányzattó független, értékkel bíró, színvonalas, minőségi kultúrát kap vissza cserébe. Nem kívánok esztétikai vitát nyitni arról, hogy voltaképpen mi számít színvonalasnak netalán értékesnek, mert ebből nem lehet jól kikeveredni, ugyan is, ahány megközelítés, annyi választ kapunk. S amúgy sem ez a publicisztikám alapvető célja, hanem az, hogy ha a Magyar Kormány évente százmilliárdokkal támogatja a magyar kultúrát, akkor az eredményezzen valamilyen általános értelembe vett értékkel bíró produktumot. Azonban jól látni, vannak olyan (nem kevés) területei a kultúrának, amely ontja magából a középszert, vagy finomabban fogalmazva, az átlagost. Már pedig a mindenkori művészet nem lehet sem átlagos, sem középszerű, mert akkor a művészet, mint fogalom, feleslegessé válik. Sajnos azonban az átlagos, a középszerű mára általánossá vált és csak viszi az állami százmilliárdok nagyobb részét évente. Kezdem: a “TAO” eredetileg jó célokat kitűző, majd magán zsebekbe landoló lopássorozattal, ami óriási szakmai és morális érvágása volt honi kulturális életünknek. Folytatom a kocsmaturizmus agyament ötletével, s habár ez nem a mostani kormány találmánya volt, mégsem tett semmit, ennek a városromboló, piszkot, szennyet, prostitúciót, kábítószer kereskedést maga után hagyó és az őshonos lakókat elüldöző tendencia ellen. A következő átmagyarázás a magyar cirkuszművészet, világ színvonalúnak való kikiáltásának mentén keletkezett (amely egyébként tényleg rendelkezik hagyományokkal), de nem nemzetközileg mérhető szinten, /tisztlelet a ritka kivételnek/mert a cirkusz világban szinte csak olyan magyar származású cirkuszművészekkel találkozhatunk, akik külföldön váltak ismertté, nem idehaza bontakoztak ki, futottak be. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne működjön egy Baross Imre Artistaképző Intézet Előadó-művészeti Szakgimnázium mellett, egy cirkuszművészeti főiskolai intézmény vagy, hogy ne épüljön új Nagycirkusz, hanem arról van szó, hogy egy adott kulturális terület újragondolásánál, újratervezésénél hagyjunk több szakmai érlelődési, kikristályosodási időt, és ne pusztán a milliárdok gyors, rövid intervallumon belüli beömlesztésétől várja a csodát.
A következő nagy terület a magyar film. Most sokan fognak felhördülni! A jó magyar film ritka, mint a fehér holló, s ez különösen igaz, az elmúlt pár évtizedre. S az is tendencia, hogy a produktumok messze elmaradnak, az e területen elköltött sok milliárdhoz képest. Szerintem vagyunk még páran, akik emlékeznek a 80-as években történtekre. A lényege az volt, hogy az akkori Szovjetunió büszkén jelentette be a nemzetközi sajtó előtt, hogy már náluk is van, világszínvonalú szívátültetés, s ebből az következik, hogy már elérték az Egyesült Államok orvosi színvonalát. Igaz, csak azt nem tették hozzá, hogy míg az USA-ban tíz szívátültetésből nyolcan maradtak életben, addig a Szovjetunióban, tíz szívátültetésből ketten. Hát egy kicsit így vagyunk a magyar filmekkel is. Mindig csak azt az egyet vagy kettőt mutogatjuk, természetesen a fentieket szimbolikusan értelmezve.
Következő mérgező terület a köztévé és az egyik (remélem, kitalálják) nagy kereskedelmi tévé, gagyi és celeb gyártása, szintén sok tíz milliárdból évente. Mert hogy a másik nagy kereskedelmi televízió, kulturális szemetet hoz létre, az adódik a világszemléletéből. De az értehertelen és nem értem, hogy ennyi /lényegében közpénzből/ miért nem lehet értékes, színvonalas, szórakoztató, még talán nevelő célzatú műsorokat gyártani, de nem. Ennyi pénzből nagyrészt csak selejtet sikerül kitermelni. Ami pedig nem az, azok az újra elővett régi filmek vagy a régi gyártású kulturális műsorok. A következő nagy (ál) terület a kulturális köntösbe bújtatott, “zaba és piafesztiválok”. Nincs abban semmi rossz, ha a nagy bortermelők reklámozzák a boraikat, de hogy mindezt állami támogatásokból, no, ez több mint fura! Ki gondolná, hogy a külföldi turista pusztán azért utazik Magyarországra, hogy egy jót egyen vagy igyon? Valószínű csak az, aki a markát tartja az államnál, mert más nem nagyon. Pár éve hallgattam az egyik nagy, ilyen jellegű fesztivál vezetőjének televíziós nyilatkozatát, amelyben elmondta, (s most jól figyeljenek) a tíz napos eszem-iszom fesztiválon, kétezer ötszáz eseményt tekinthetnek, meg az érdeklődök. No, ez nem semmi. Persze ismerjük a közmondást: “hazudj akkorát, hogy mindenki elhiggye”! Hát itt sikerült. Másik személyes élményem volt, pár évvel ezelőtt, a Várban megrendezett gasztronómiai fesztiválon, ahová csak hogy bemehessek, kétezer forint belépőt kértek tőlem, mind ezt, állami dotáció mellett. Ezt hívják rablásnak, mellettem több külföldi turista, sem értette és nem is mentek be. Ők bizonyára, nem a jó hírünket vitték hazájukba!
A következő pénznyelő terület a színházi fesztiválok területe. Ha azt mondod “Fesztivál” akkor az állami bugyelláris, duplán nyílik. Pedig csak sebtében összeállított, inkább keresztmetszet szerű, felejthető, közepes szintű előadások tömegét állítják elő, évről évre. Hakni, ahogy mondják. Hakni szintű előadások, hakni szintű díszletek és jelmezek és minden, ami hakni. De az állami támogatások, amit kapnak, az nem játék vagy haknipénz, hanem valós, igazi értékálló pénz. Most bizonyára azt gondolhatják, a fenitek okán, hogy itt van ez a pali (én) s csak általánosít! Pedig nem, éppen ellenkezőleg. Mondja meg valaki, miért kell nekem (s gondolom, ezzel nem vagyok egyedül) tíz színházi előadást megnéznem ahhoz, hogy egy jó vagy netán-tán kimagaslót lássak, (nem kevés pénzért). Miért kell nekem tíz magyar filmet megnéznem, hogy egy jót lássak, (nem kevés pénzért). Miért nem találok a magyar pénztárcámhoz megfelelő fesztivált, ahol kielégíthetem a kulturális igényeimet, mert nem zabálni és piálni mennék, ha lehet. S a sor még végtelen. Tehát nem elég, tényleg világszínvonalú kulturális tereket, intézményeket, épületeket létrehozni, felépíteni, azt tudni is kell tartalmas, programokkal, kultúrával megtölteni. No, ebben van óriási lemaradásunk.
Az új agyrém pedig a mindenből csináljuk musicalt. Ha kell, ha nem. Hiszen közönségvonzó, az állam is bőven támogatja, még hogyha irreális is a téma, nem baj, a kulturális szélhámosok, jól járnak. Aztán majd megmagyarázzák, hogy a közönség volt alul művelt. Ezek a musical guruk, még azzal sincsenek tisztában, nem tudják, hogy mi a musical alapkiindulása: „amit nem tudsz kifejezni prózában, azt elénekled, amit már nem tudsz, elénekelni sem, azt eltáncolod”. De hol van, hol találni Magyarországon olyan színészt-színésznőket, akik megfelelnek e hármas elvárás magas szintű igényeinek? Pedig az SZFE-én évtizedek óta van zenés /musical/ szak, szerintem, inkább csak zenés ének szak. Talán az egyetlen előadó művészeti terület a zenei terület, ahol stílustól, műfajtól függetlenül magas a színvonal, jó a kínálat. Itt valamiért sikerült általános értelemben a kormányzati támogatásokért cserébe változást elérni. A kulturális közbeszédben (színházi berkekben) azt mondják, hogy Orbán Viktor felé, nem lehet semmilyen személyi kritikai észrevételt közvetíteni az általa kinevezettekről. Akit egyszer kinevez, az stabil, mint a beton, halmozzon bár hibát hibára. Nem tudom, hogy ebben mi az igazság, de hogy ezen változtatni kell, az biztos, mert az kétségtelen, hogy nagyon sok, egyébként rendkívül jó szándékú, nagyvonalú, értékteremtő kultúrpolitikai szándék veszik a ködbe, mert adott elképzelés megvalósítására alkalmatlan vezetőt neveztek ki. Ugyan akkor rossz emlékkel bír, hogy túl sok idő telt el, (nem kevés feleslegesen elköltött milliárdokkal egyetembe), míg a hibahalmozó (mondjuk ki átlagos képességű, közepes szintű kinevezett) végül is semmivé vált. De az is igaz, hogy bunkerszerűen veszik körül magukat a kulturális döntéshozók, s eléjük kerülni szinte lehetetlen. Ezáltal rengeteg nagyszerű kulturális ötlet vész el, vagy nincs olyan szakmai fórum, vagy platform, amiken keresztül el lehessen érni őket. A pályáztatási rendszer meg egyenesen kontraszelektív, sokszor önellentmondó, s nem a tudásra, a kreativitásra épít, hanem a végtelenbe tűnő papír és adatlapok kitöltésére. S most térnék vissza Csák János miniszter úr beszélgetéséhez, (amelyet az elején már említettem), és itt érkeztem el, magához az emberhez, ahhoz az emberhez, aki ért ahhoz, amit csinál. Ahhoz, hogy Csák János miniszter úr sikeresen vegye az előtte álló nem kicsi kihívásokat, fel kell tenni a következő kérdéseket! Hol hibádzik a kulturális életünk? Hol van elrontva? Miért nem sikerült idáig ezen változtatni? Nyilvánvaló, hogy a válaszokat a kulturális rendszerben, területen működő, s a döntéseket hozó (mindenkori vezetői pozícióban lévő) közép és felső-vezetők személyi összetételében kell keresni, valamint a bürokratikus pályáztatási rendszerben. Attól tartok, hogy el kellene egy “kulturális rendszerváltás” mert az itt, még nem történt meg. Sokkal jobban számít a politikai helyezkedés, lobbizás, dörgölődzés, a hízelkedés, amely mögött a legtöbb estben nincs teljesítmény, nincs tudás, s főleg tehetség. Pedig amiben Magyarország szinte világelső az a kreativitás a tehetség, még is, egyfajta “kontraszelekciós” módozatban működik a kulturális rendszer. Többségében az kerül vezető beosztásba, aki nem oda való, az hoz döntéseket, akinek nem lenne szabad. Nem is kell az embernek szakértőnek lennie, hiszen még a Bibliába is úgy szól az idevonatkoztatható igeszakasz: “A fát a gyümölcséről lehet megismerni. …….”. (Lukács 6:44). Tehát a színvonalas, minőségi kultúrát szerető, s kedvelő emberek többségének nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy ezt a kontraszelektív, devalvációs folyamatot tisztán lássák. Magát a változást viszont valahol el kellene kezdeni, é s hol máshol, ha nem az államilag támogatott és fenntartott kulturális terület számonkérésénél! Hasonlóan a közalapítványokba való felsőoktatás integrációjához, a kulturális terület minőségivé tétele is azon múlik, hogy sikerül e megreformálni a kiválasztási mechanizmust. Kinevelni egy önmagát komolyan vevő, magas tudáskompetenciával rendelkező kulturális közép és felső-vezetői réteget. Mert ennek hiányába, nincs az a pénz, amely értéket tudna teremteni. Természetesen voltak és vannak kiváló, minőséggel bíró előadások, produkciók, programok, a baj az arányokkal van. Az évente ráfordított százmilliárdok tükrében, nincs egyenes arányban a visszakapott minőségi kultúrával, itt lenne nem kevés tennivaló. Mert, hogy maga az ember kezd kiveszni a mindenkori kultúrából, s próbálják látvánnyal, hang és fényhatásokkal kiváltani, s ha ezekkel sem sikerül, akkor Sigmund Freudi megközelítéssel magyarázni: „állj, ne mozdulj, megmagyarázlak”.
Összefoglalásként még annyit szeretnék megemlíteni, hogy a mindenkori kultúra: „Emberek által, emberekről, embereknek szól.” Ezt a mottót kellene alapvetően szem ellőt tartani mindazon vezetőknek, akik a kulturális területen döntéshozói státuszban szeretnének valamit tenni honi kulturális életünk jobbá, többé, értékesebbé tételéért.
Kriszt László rendező-koreográfus.
–
Budapest. 2022. Június. 24.
–
Kapcsolat:
kazanistvankamaraszinhaz@gmail.com