SZFE-ről!

“A bírálatot nem elviselni, hanem megfontolni kell”. (Müller Péter)

SZFE-ről, 2 rész.
Előző írásunkban igyekeztünk bemutatni azt az úttévesztést, amit a Színművészeti Főiskola, egyetemmé válása, annak szűklátókörűsége okozott, anyagi önzéssel, rangkórsággal a háttérben. Részleteztük, hogy miközben egyetemmé vált a főiskola, addig az infrastrukturális háttér  lepusztult, háromszor annyi képzést zsúfoltak bele a közben stagnáló intézményrendszerbe, mint annak előtte, az egyetemi követelmények (elméleti és gyakorlati) devalválódása elfogadottá vált, hiszen az elmélet agyonnyomta a gyakorlatot, vagy egyszerűen csak papíron létezett.
Ugyan akkor pár napja megtudtuk, hogy kik fognak osztályokat indítani. Mivel írásunk, főleg a színházi területet, a színészképzést vette górcső alá, ezért maradunk továbbra is ezen a területen.
Az 1940-1970 közötti színészpedagógus generációból pár név a teljesség igénye nélkül:
Rákosi Szidi, Rózsahegyi Kálmán, Paulay Ede, Hevesi Sándor, Pártos Géza, Nádasdy Kálmán, Marton Endre, Gellért Endre, Lehotay Árpád, Várkonyi Zoltán és mások.
1970-1990 közötti színészpedagógus generációból Kapás Dezső, Kazán István, Kazimir Károly, Vámos László, Horvai István, Szinetár Miklós, Kerényi Imre, Kapás Dezső, Ádám Ottó, Marton László, Szinetár Miklós
és mások.
A fentiekben felsorolt nevek, főképp azt a több generáción átívelő színészpedagógus hátteret volt hivatott (a teljesség igénye nélkül) bemutatni, amely képes volt a későbbiekben meghatározó színésznemzedékek kinevelésére, amely tendencia egyszerűen megszűnt az egyetemmé válást követően. Nem csak azért, mert az egyébként jó nevű osztályfőnökök, inkább nem jártak be, mint igen, mert hogy általában rendeztek valamelyik színházban, hanem egyfajta modernizmus jegyében mellőzték az előző színészpedagógus generációk klasszikus színésznevelési felfogását. Hogy mit és hogyan tanítottak, azt mi sem jelezte jobban a szakma felé, hogy egy-egy végzős osztály vizsga-előadása (az elmúlt 15-20 évben) legtöbbször még a hírekbe sem került be, vagy is, még a (liberális-baloldali) szakmában sem jegyezték, pedig a mindenkori “színészvizsga” a 60-as, 70-es, 80-as években közéleti esemény volt.
A tucatnyi, modernkedő, semmiről nem szóló vizsgadarabok teljesen általánossá váltak. Ezekről nem a diákok tehettek, hiszen ők, mit sem tudva a szakmáról a színházról lettek felvéve, az ő személyiségi és szakmai fejlődésük, az őket tanító tanárok tükrévé vált. Természetesen voltak olyan (ritka) végzősök, akikre odalehetett figyelni, de sajnos a a végzős többség, jelentéktelenségében mutatkozott meg, s ez (ismételve) nem feltétlenül az ő hibájukból történt. Írásunk egy olyan hibás folyamatot szeretne megvilágítani, ami végül is, elvezetett, a magukat szabadságharcosnak tartó diákság, egyetemfoglalásához. Az egyetem elfoglalása a tanárok többségénél még érthető, (de nem elfogatható) hiszen komoly egzisztenciális érdekek, egyetemi katedrák, a beteges önmegvalósítás és egyebek játszottak közre, a diákság viszont balek (de tiszta) módon lett előretolva ebben az (áll) szabadságharcban.
Visszatérve azokra a színésztanárokra, akik viszont meg lettek említve, nos, az elmúlt 20 évben, hozzájuk hasonló, azonos tudással bírókat, nagyítóval keresve sem találunk, a diákok pedig mit sem tudva az őket tanítók előtti (óriás) színészpedagógusokról, jól laktak (szakmai) puliszkával, mivel ők már nem ismerhették meg a (szakmai) kacsasültet, amely által teljessé vált a színházszakmai értéktévesztés az intézményen belül.
Más: azok a tanárok, akik most kiabálnak az eltávolításukról, azok sokkal kegyetlenebbül bántak el, az őket megelőző színészpedagógusokkal, mint gondolnánk. Az SZFE volt vezetése az elmúlt 30 évben nem egy, és nem kettő olyan nemtelen elbocsátást eszközölt a szerintük feleslegessé váló tanároknál (színészpedagógusoknál), ami 20-30 éves főiskolai munkát egy portán részükre otthagyott felmondólevélben közölték. Kegyetlenek voltak, azt gondolták eljött az ő idejük, majd ők megmutatják és ez így is lett, csak azt felejtették el, hogy hogyan is kell tanítani színésznövendékeket, mert, hogy más színésznek vagy rendezőnek lenni és megint más, színészpedagógusnak lenni. A klasszikus magyar színjátszás értékei sutba dobó modernkedés, az érzelmi függőséget okozó, a szakmai gátlástalanságra építő képzés, elve kudarcra volt ítélve, s hogy mindez felszínre jöjjön, csak idő kérdése volt. Az pedig hogy az elmúlt 30 évben senkinek nem jutott eszébe egy „színészpedagógus” képzés elindítása, helyette a teljesen felesleges OKJ-s és fizetős szakok erőltetése odáig süllyesztette a színészképzést hogy teljesen leválasztotta az egyetemet a színházról. Visszatérve a jelenhez, azt kell mondanunk, hogy a meglebegtetett nevek (prózai és zenés) sajnos úgyszintén nem ígérnek biztos szakmai fejlődést, hiszen (mint már az előbbiekben említettük) más színésznek lenni egy színházban és más felépíteni szakmailag, emberileg egy színésznövendéket, ezek teljesen más tudáskompetenciát igényelnek.
Az egész színházi képzésnek ott kellene (újra) elkezdődnie, hogy magasan képzett, színészpedagógusokat engedjen katedrához, nem pedig, (egyébként kiváló színészeket), önjelölt tanárokként, mert különben a ló túlsó oldalára kerül ismét a színház-nevelési szakma, de lehet hogy már ott is van, csak még nem tud róla, majd kiderül!

SZFE-ről, 1 rész.
Csak nézzük az SZFE-én történteket, és nem nagyon csodálkozhatunk, mert hogy amit a balliberális kultúroldal kisajátított az elmúlt 30 évben, azt most (erőből) átveszi a Jobboldali kultúroldal. Hogy jobb lesz e? A fene se tudja! De nem is ez a lényeg, hanem az hogy mi lesz így a magyar színjátszással, (ilyen ideológiailag elvakult légkörben) meg, hogyan lehet megakadályozni a további értékvesztést, meg, hogyan lehet utat mutatni a jelenlegi művésszé válni akaró fiatal színész generációknak? Egyszerűen és tömören, így, sehogy. Jelenleg az “enyém a vár, tied a lekvár” játék folyik a Vas utcában, pedig már jó régen, értékválságba süllyedt az egész színházi szakma, aminek csak a lecsapódását láthatjuk a Vass utcában. A mára kialakult helyzetnek persze, több előjele volt, attól kezdve, hogy ki került, hogyan, kinek a (politikai) támogatásával az adott színház-igazgatói székbe, a silány filmek, gyenge színházi adaptációin keresztül, a hiteles megélést nélkülöző (ócska illusztrációkat használó) színműveken át, egészen odáig hogy a mindenkori kormányoldal, (mesterségesen) tartja el a mindenkori színházat, (ezért természetszerűleg beleszólást igényel) s így, indirekt módon megszabja a magyar színházi kultúra fejlődési (működési) irányát. Itt a, “valamit, valamiért” elv működik. De térjünk vissza, az eredeti témánkhoz az SZFE-hez.
Már ott elhibázta a balliberális kultúroldal, hogy hagyta a Főiskolát, Egyetemmé avanzsálni, de ugyan ilyen hiba volt a Táncművészeti Főiskola, Egyetemmé változtatása is. Mert lássuk be, aki csak egy kicsit is, ismeri a felsőfokú színészképzést, és a színházi működés struktúráját, az tudja, hogy a gyakorlati képzés mellett, ami hangképzés, korrepetíció, tánc, beszéd, színészmesterség, akrobatika, valamint a felkészülési próbák mellett az elméleti tanulmányok elsajátításra maximum, Főiskolai szintű felkészülési idő jut. Mert az Egyetemmé válással, nem lett több táncóra, énekóra vagy színészmesterségóra, hanem csupán az elméleti tantárgyak mennyisége nőt meg, jócskán. Itt már paradox helyzetben kerültek a színésznövendékek. Persze amikor az SZFE, Egyetemmé alakult akkor, nem ez volt az elsődleges szempont, hanem az azt kitaláló és megvalósító (jó pár) vezető tanár fizetésének nagymértékű megemelkedése, s a természetszerűleg párosuló rangkórság. S mielőtt valaki azt mondaná, hogy ez nem igaz, meg elhanyagolható, akkor vesse össze a Főiskolai fizetési kimutatásokat az Egyetemmé válás utáni fizetések kimutatásával, s nézze át azokat a (tanári) címeket, amiket az egyetemmé válás után jó páran megkaptak! Továbbá, ami teljesen félre lett víve az SZFE-ben az volt, hogy az elmélet (lásd: tanszéki felépítés) teljesen maga alá gyűrte a gyakorlati képzést, (ezt sokan, nagyon sokan meg tudják erősíteni) és a színészképzés az 1-ről a 12-ik, de az is lehet, hogy a 14-ik helyre szorult vissza abban az intézményben, amely nevében hordozza a színésznevelés elsődlegességét. Így az sem meglepő hogy az összes képzés, ugyanazon a három helyszínen folyik jelenleg, mint annak előtte, amikor még Főiskola volt. Hogy is van ez? Egyetem lett, dupla annyi szakkal, tripla annyi tanárral-növendékkel, változatlan infrastruktúrával?
Vagy is mára, az SZFE egy nagy-nagy elméleti vízfejjé vált, nem kevés középszerű tanárral megspékelve, (tisztelet a kivételnek) sok felesleges (fizetős) szakkal, és jó-pár OKJ-s képzéssel kitömve.
Nem arról van szó, hogy nem kell Egyetemi szintű színházi és filmes képzés, vagy nem kell elméleti szakembereket képezni, mert kell, de nem ilyen arányban, s főleg nem a színészképzés területén. Mert tegyük fel őszintén a kérdést, kell ennyi Egyetemi végzettségű film, színházi rendező, esetleg „fizikai” koreográfus, vagy színész? És akkor még nem szóltunk, a határon túli, hasonló szakirányt végzettekről, aki szép számmal vannak jelen! A választ, tudjuk. Arról beszélünk, hogy a jelenlegi színészképzésre rátelepedett egy, színészi értelemben, színvonalat nem hozó Egyetemi elméleti képzési követelményrendszer. Ugyan is, vagy tanulom és gyakorlom, (lásd: hangképzés, korrepetíció, tánc, beszéd, színészmesterség, akrobatika, próbák, stb) majd később mindezt kiegészítem a színházban való munkával a színészi tárházamat, vagy készülök az elméleti tantárgyak, Egyetemi szintű elsajátítására. A kettő üti egymást, vagy ha nem, akkor az csak valamely tudásterület rovására sikerülhet, már ha ezt, sikernek tekinthetjük.

Szakmai és morális válságban vergődik a hazai színházi világ!
A jobboldali kultúroldal ezidáig, nem mutatott fel kimagasló színházi értékeket, ha csak azt nem, hogy felfuttatták (saját színházaikban) a keresztény és nemzeti színjátszást, ellentétben a liberális, “mindent szabad, mindent lehet” színházával szemben.

A színészképzés területén a Kaposvári Egyetem szintén nem hozta el a színész utánpótlás messiási csodáját, mert ott is hasonló elven működik a jobboldali Egyetemi képzés, mint a balliberális-oldali SZFE-én, talán ezért sem várhatunk csodát a Vas utcában. Csak egy példa: Kaposváron, akárcsak a Színműn, általában az adott osztályfőnök, csupán a nevét adja az osztályhoz, a tanársegéd pedig tanít, (jobb esetben) miközben az osztályfőnök rendez itt is, ott is, (nem kevés pénzért) de legalább a vizsgán találkoznak, s már ez is valami.

Mind Kaposváron mind-pedig a Színműm, az adott ideológia mentén kialakult kulturális megközelítést próbálják kizárólagossá tenni. A két kultúrahordozó oldal, nem veszi észre, hogy pont ezzel zárnak ki, szinte minden más értékkelbíró kulturális horizontot a növendékek elől. 

Összefoglalva az elmúlt közel 30 év bajait és problémáit (itt jóval több problémás területrész létezik), egy teljesen új, szerkezeti struktúrára van, illetve lesz szükség a későbbiekben.

Epilógus:
A színészek nem kis hányada, helyezkedik, (politikailag) vagy ide, vagy oda, (mert hogy a legkiszolgáltatottabbak közé tartozik, a mindenkori színész) a színházvezetők pedig felvállaltan balliberálisak vagy jobboldaliak, nem feltétlenül hitből, inkább csak érdekből. Azt sosem értettük, hogy egy színházi darab mondanivalóját (ha irodalmilag értékes) miért csak egy politikai ideológiához kötve lehet megtalálni? Ki érti ezt?
Pedig a szakma többsége, középen van!
Csak rájuk meg ki figyel? Igaz, ők nem emelik fel a hangjukat, kár! Aki éppen fent van, (hatalmi oldal) osztja a tehetséget, aki lent van, kiabál, hogy nincs művészi szabadság, s fordítva. Tehát aki életben akar maradni, annak el kell adnia magát (a független alkotói szabadságát), mert ha a baloldal van hatalmi pozícióban, akkor polipként telepszik rá a színházra, ha a jobboldal, akkor nincs kegyelem. Azt tudnunk kell, hogy a mindenkori színház, soha nem lehet anyagilag független, mivel pénzügyileg nem tudja magát fenntartani, csak külső támogatással. A támogatás viszont mindig, valamilyen feltételekhez van kötve, ez lehet politikai, ideológiai, kultúrpolitikai, stb. A mindenkori színháznak e, szűk mezsgyén kell balanszíroznia. Fentiek miatt fars a szabadságot, és függetlenséget kiáltók kórusa, a színház kizárólagos (szabad) képviselőinek titulálva önmagukat, legyen az, bármelyik ideológiai oldal is. Mert a (valamelyik kultúroldal által) támogatott, s ezzel együtt a lehetőséget kapó előadóművész, alkotó, vagy színházigazgató hogyan is merne a saját támogatói köre által képviselt világnézetet vagy nézőpontot górcső alá venni, netán tán kritizálni? És itt, el is tűnt a mindenkori szabad színházművészet. Mindez azért, mert nem a színházszeretet, a színházi szakma értékei kötnek össze, hanem az ostoba világnézeti hovatartozás oszt meg minket, amibe éppen csak, a Magyar színjátszás rokkan bele.

Tisztelt színházi szakma! Vegyétek észre hogy túlgondoljátok önmagatok társadalmi jelentőségét, nem vesztitek észre hogy az élet, megvan nélkületek is, mert (jelenleg) az emberek sokkal életbevágóbb problémákkal küzdenek, s ti, ahelyett hogy segítenétek nekik, önző módon, csak is saját magatok (megélhetési) barikádharcával vagytok elfoglalva. (Tisztelet a kivételnek!)

Éppen fentiek okán, balliberális vagy jobboldalnak, önmagát eladók figyelmébe ajánljuk Ady Endre versét!
Nem mintha ez, megoldást kínálna az SZFE kálváriájára!
De talán elgondolkodunk!
S már, ez is valami.

A nagy Kéz törvénye

Látjátok, feleim, ti búsak,
Vigadók, harcosak, levertek?
Egy tréfás Kéz fölírta az égre:
Ember-pajtások, erre gyertek.
 
Bolond, nagy Kéz, iromba betűk:
Tíz öltő szeme belefárad.
S mire az írást jól kibetűzzük,
Már el is futott néhány század.
 
S mi táncolunk a nagy Kéz alatt.
S mennyi jóság hal meg kevélyen,
Véres fejjel és mennyi ős-szépség,
Mert betűket látunk az égen.
 
S a Kéz, a nagy, tréfás Kéz, figyel:
Van még itt lenn hívő Pietro?
S ha a betűket már-már olvassuk,
Ő letörli, s új betűket ró.

Kapcsolat:
szinhaz2000@gmail.com