Aki veszi a bátorságot és látleletet próbál adni a hazai színházi életünkről, amely cseppet sem könnyű, az vagy a mindenkori hatalom mellett teszi le a voksát, /hiszen onnan kapja a finanszírozást/ vagy a másik oldalon áll, és  érthető okokból, mivel alig vagy nem kap támogatást, az ellenkezőjét állítja vagy egyszerűen megőrült, és megpróbálja értőn, de kívülről nézni a színházi szakma működési mechanizmusát. De aki erre vetemedik, az bizony, darázsfészekbe nyúl. Ugyan is, akár egyik, akár másik oldalról is légyen szó, a szent színház nevében, mindegyik oldal s annak fókusza a pénzről, a hatalomról, vagyis a döntéshozatali jogról szól. Igen, elsődlegesen nem színházról, hanem az előzőekben említettekről. Míg a színházigazgatók függnek a támogatásoktól s milliós fizetésekkel gyakorolják döntéshozó pozíciójukat, addig a színészek ehhez képest töredék bérekért dolgoznak és függenek. Fentiek okán, bizony ez, egy kiszolgáltatottságra épülő. hierarchikus rendszer. Hogy miért nem történt rendszerváltás ezen a területen, mint máshol, mert itt bizony, nem volt semmilyen változás, pedig hol van 1989? Senki sem tudja, egy biztos, senki nem merte bevállalni. Pedig a színházi rendszerváltás nagyon egyszerű: piaci alapokra helyezni az egész működési mechanizmust. De hát kinek lenne az érdeke? A mindenkori volt és jövőbeli hatalom, nem meri meglépni, érthető okok miatt. A színházi szakmának meg, nem volt érdeke. S hogy miért? Mert megszokta, hogy eltartják, és akik éppen az aktuális hatalom barátai /hűbéresei/ azok bizony miért is ágálnának a színházi rendszerváltás mellett? Nem hülyültek meg, nem publikált milliós igazgatói és rendezői fizetések, alulfizetett, de elhivatott színészek, a közönség pedig csak úgy csődül az előadásokra. És amikor az előbb felsoroltakat hallja a kedves olvasó, akkor kezdődik, az önbecsapás. Mert az igazság az, hogy a pálya már, többszörösen telített, /három színházi egyetem, ugyan már/ a színházak jobbára gagyi, “a közönségnek erre van igénye” hazug szlogennel igazolják középszerű előadásaikat, tisztelet a kivételnek. A színészek minimum két helyen dolgoznak, hogy fenntartsák magukat és/vagy családjukat, mindeközben tíz közepes előadást kell megnéznie és kifizetnie a nézőnek míg, lát egy színvonalas, esetleg értékes előadást. A színészek nagy része celebnek áll, vagy selejtes reklámokra pályázik /aki teheti/, vagy fásultan, kiégve vergődik. Tehát ami a lényeg, hogy itt mindenki, mindenkit becsap, a szakma önmagát, /színészek kiszolgáltatottsága, omladozó hierarchikus működési rendszer, mesterségesen kialakított, az állam által finanszírozott  jegyárak stb./ ezzel együtt pedig a nézőket. Csak egy visszapillantás, habár a sor hosszú lenne: Emlékszik a kedves olvasó arra, hogy a covid idején bármelyik színházigazgató felajánlotta volna a milliós fizetésének, mondjuk az egyharmadát, az éh-küszöb szélén tántorgó színészeknek? Hát persze, hogy nem. Sőt, volt olyan igazgató, aki azt mondta, “fiatalok, életerősek, menjenek és keressenek valamilyen más munkát”! Vagy hallott már arról bárki is, hogy ugyan már, milyen szabályok szerint is számolnak el, színházanként és évadonként többször is, a tízmilliós díszletekkel és jelmezek sorsával? Halottak arról, hogy a mindenkori állam megvont volna a támogatást, pazarlás vagy színvonal alatti produkciók miatt? És a sor szintén nagyon hosszú. Szóval lehet, de nem Vidnyánszky Attilával van itt a legfőbb gond, hanem az egyik oldalról elkényelmesedett, a másik oldalról kiszolgáltatott egyben teljesen rendezetlen, széthúzó színházi szakmával! Ugyanis, a mindenkori színház az egyik legszubjektívebb terület, ahány megkérdezett, annyifajta válasz. Objektív mérce, nem nagyon létezik, vagy is létezik mint: emlékezetes és/vagy maradandó előadások, amelyek viszont a nézőkben születnek meg, s csak utólag. Lásd: Kazán István rendezésében: Háború és béke. 1959. Vígszínház. amelyet a ma élők /akik látták/ azóta is emlegetnek, vagy Radnóti színház, 2011: Vágy villamosa előadás, Zsótér Sándor rendezésében. Nagyot ugorva egyben visszatekintve 2010-ben 143 színház, 2025-ben már 263 színház működött Magyarországon, a statisztikai hivatal szerint. Ebbe nem tartoznak bele azok az amatőr társulatok, akik nem regisztrálták magukat a hivatalos jogi értelemben amely, kb ugyanannyi mint a magukat regisztráltaké, tehát több mint 500 színházi társulat van jelen honi kulturális életünkben, erre azt mondani, hogy pusztulófélben van színházi életünk, /nem a színvonalról beszélek/ nagyon-nagy /diplomatikusan is/ füllentés. Sok vagy kevés a színház? Kulturális értelemben mindenféleképpen jó, hogy ennyi hivatásos vagy önszerveződő színtársulat van, persze az más kérdés, hogy ki fogja az összeset eltartani, mert bizony könnyebb verni az asztalt, hangosan kiabálni, vagy Vidnyánszky Attilát festeni a falra!  A állam biztosan nem tudja eltartani az összeset, merthogy vannak fontosabb területek is ennél lásd: egészségügy, szociális szféra, oktatás, honvédelem stb. Művészi értékek, kulturális sokszínűség, függetlenség, alkotói szabadság és sok, szépen hangzó, hangzatos szavak. De az igazság az, hogy a mindenkori kultúra, a művészet mecenatúrára épül vagy is, akár akarja, akár nem, függőségi viszonyban van a mindenkori finanszírozástól. Ez így volt régen, és így van manapság is. Ugyanis a művészet, nem képes önmagát eltartani, fenntartani, ez van, ez a tény. Tehát akkor, sok a vadász, kevés a fóka? Igen, valahogy így van. A FIDESZ elkövette azt a hibát, amit az előtte lévő hatalom is, hogy ami nem tartozott az általa preferálandó kulturális holdudvarához, azokat vagy nem engedte a húsos fazékhoz vagy hagyta kivérezni, ennyi. Persze azt nem vették észre, hogy a dörgölőző középszer közben a fejére nőt, jó muníciót adva a másik oldal, szintén nem veretes megmondó embereinek. De hát most fordult a kocka, más lesz a pénzosztó, persze ezt, nem így fogják nevezni, eljött a köpönyegforgatók rövidre szabott időszaka! Hurrá, mondják: rohadt FIDESZ, szemét Orbán, és hát a színház mumusa: Vidnyánszky Attila. Csak megjegyzem, hogy a Nemzeti Színházat, épp oly hevesen támadtak a múltban is lásd, / Schwajda György (2000–2002), Huszti Péter (2002), Bosnyák Miklós (2002–2003), Jordán Tamás (2003–2008), Alföldi Róbert (2008–2013), mint a jelenben, /Vidnyánszky Attila (2013–) /legyen ott bárki, de azért mégiscsak a Nemzeti Színház. Azt mondani, /hiszen milyen jól hangzik/ hogy az ott folyó munka, selejt, kultúraromboló, nem csak tulzás, hanem demagóg pufogtatás. Csak emlékeztetem tisztelt olvasókat, hogy az előbbiekben felsorolt igazgatókra is, hasonlókat mondtak, persze nagyrészt érdemtelenül. De hát a színház finanszírozása, a színház igazgatói pozíció nagy úr. a „Meghalt a király, éljen a király!” /képletes/ szállóige pedig értelemszerűen előhozza a megmondó embereket. KI vulgáris stílusban, személyeskedően ki, enyém a hatalom, enyém az igazság elven mondja meg, ki kap lehetőséget a jövőben, csak hogy! Csak hogy, ha lehet különbség az előző kurzus és a jövőbeli kurzus között, éppen az lenne, hogy ne a hatalom mondja meg, ki a tehetséges, ki a rátermett. Sajnos a jelenleg is, több pólusra szakított, önmarcangoló, félig létéért küzdő vagy éppen dőzsölő szakma erre viszont képtelen.  Az igazi az lenne, ha végre megvalósulna a színházi rendszerváltás úgy, mint nyugat Európában, vagy Amerikában, piaci alapokra helyeződne. Mert csak így tud tiszta, értékelvű, valós alapokra kerülni, törékeny, de annál értékesebb kulturális területünk amit úgy hívunk, színház.
Fentiekkel lehet vitába szállni sőt, az a jó hogy ha mások is elmondják véleményüket, de ne személyeskedő, a valós problémákat megkerülő, populista, demagógiával, mert ezekkel nehéz mit kezdeni.
/Kriszt László rendező-koreográfus/

Kapcsolat: mindenkiszinhaza@gmail.com