Minden ami színház » BLOG

Nem Vidnyánszky Attila a gond, hanem az a színházi struktúra, amelyben nem történt meg a rendszerváltás!

krisztl — Wed, 17 Jun 2026 12:52:31 +0000

Hogy miért nem Vidnyánszky Attilával kezdem? Azért, mert gondoltam, először körbejárom a valós honi színházi helyzetet, aztán majd, a második esszémben írok majd a Vidnyánszky és az SZFE jelenségről, amely azért nem-fekete vagy fehér, mint sokan szeretnék beállítani.

Aki veszi a bátorságot és látleletet próbál adni a hazai színházi életünkről, amely cseppet sem könnyű, az vagy a mindenkori hatalom mellett teszi le a voksát, /hiszen onnan kapja a finanszírozást/ vagy a másik oldalon áll, és érthető okokból, mivel alig vagy nem kap támogatást, az ellenkezőjét állítja vagy egyszerűen megőrült, és megpróbálja értőn, de kívülről nézni a színházi szakma működési mechanizmusát. De aki erre vetemedik, az bizony, darázsfészekbe nyúl. Ugyan is, akár egyik, akár másik oldalról is légyen szó, a szent színház nevében, mindegyik oldal s annak fókusza a pénzről, a hatalomról, vagyis a döntéshozatali jogról szól. Igen, elsődlegesen nem színházról, hanem az előzőekben említettekről. Míg a színházigazgatók függnek a támogatásoktól s milliós fizetésekkel gyakorolják döntéshozó pozíciójukat, addig a színészek ehhez képest töredék bérekért dolgoznak és függenek. Fentiek okán, bizony ez, egy kiszolgáltatottságra épülő. hierarchikus rendszer. Hogy miért nem történt rendszerváltás ezen a területen, mint máshol, mert itt bizony, nem volt semmilyen változás, pedig hol van 1989? Senki sem tudja, egy biztos, senki nem merte bevállalni. Pedig a színházi rendszerváltás nagyon egyszerű: piaci alapokra helyezni az egész működési mechanizmust. De hát kinek lenne az érdeke? A mindenkori volt és jövőbeli hatalom, nem meri meglépni, érthető okok miatt. A színházi szakmának meg, nem volt érdeke. S hogy miért? Mert megszokta, hogy eltartják, és akik éppen az aktuális hatalom barátai /hűbéresei/ azok bizony miért is ágálnának a színházi rendszerváltás mellett? Nem hülyültek meg, nem publikált milliós igazgatói és rendezői fizetések, alulfizetett, de elhivatott színészek, a közönség pedig csak úgy csődül az előadásokra. És amikor az előbb felsoroltakat hallja a kedves olvasó, akkor kezdődik, az önbecsapás. Mert az igazság az, hogy a pálya már, többszörösen telített, /három színházi egyetem, ugyan már/ a színházak jobbára gagyi, “a közönségnek erre van igénye” hazug szlogennel igazolják középszerű előadásaikat, tisztelet a kivételnek. A színészek minimum két helyen dolgoznak, hogy fenntartsák magukat és/vagy családjukat, mindeközben tíz közepes előadást kell megnéznie és kifizetnie a nézőnek míg, lát egy színvonalas, esetleg értékes előadást. A színészek nagy része celebnek áll, vagy selejtes reklámokra pályázik /aki teheti/, vagy fásultan, kiégve vergődik. Tehát ami a lényeg, hogy itt mindenki, mindenkit becsap, a szakma önmagát, /színészek kiszolgáltatottsága, omladozó hierarchikus működési rendszer, mesterségesen kialakított, az állam által finanszírozott jegyárak stb./ ezzel együtt pedig a nézőket. Csak egy visszapillantás, habár a sor hosszú lenne: Emlékszik a kedves olvasó arra, hogy a covid idején bármelyik színházigazgató felajánlotta volna a milliós fizetésének, mondjuk az egyharmadát, az éh-küszöb szélén tántorgó színészeknek? Hát persze, hogy nem. Sőt, volt olyan igazgató, aki azt mondta, “fiatalok, életerősek, menjenek és keressenek valamilyen más munkát”! Vagy hallott már arról bárki is, hogy ugyan már, milyen szabályok szerint is számolnak el, színházanként és évadonként többször is, a tízmilliós díszletekkel és jelmezek sorsával? Halottak arról, hogy a mindenkori állam megvont volna a támogatást, pazarlás vagy színvonal alatti produkciók miatt? És a sor szintén nagyon hosszú. Szóval lehet, de nem Vidnyánszky Attilával van itt a legfőbb gond, hanem az egyik oldalról elkényelmesedett, a másik oldalról kiszolgáltatott egyben teljesen rendezetlen, széthúzó színházi szakmával! Ugyanis, a mindenkori színház az egyik legszubjektívebb terület, ahány megkérdezett, annyifajta válasz. Objektív mérce, nem nagyon létezik, vagy is létezik mint: emlékezetes és/vagy maradandó előadások, amelyek viszont a nézőkben születnek meg, s csak utólag. Lásd: Kazán István rendezésében: Háború és béke. 1959. Vígszínház. amelyet a ma élők /akik látták/ azóta is emlegetnek, vagy Radnóti színház, 2011: Vágy villamosa előadás, Zsótér Sándor rendezésében. Nagyot ugorva egyben visszatekintve 2010-ben 143 színház, 2025-ben már 263 színház működött Magyarországon, a statisztikai hivatal szerint. Ebbe nem tartoznak bele azok az amatőr társulatok, akik nem regisztrálták magukat a hivatalos jogi értelemben amely, kb ugyanannyi mint a magukat regisztráltaké, tehát több mint 500 színházi társulat van jelen honi kulturális életünkben, erre azt mondani, hogy pusztulófélben van színházi életünk, /nem a színvonalról beszélek/ nagyon-nagy /diplomatikusan is/ füllentés. Sok vagy kevés a színház? Kulturális értelemben mindenféleképpen jó, hogy ennyi hivatásos vagy önszerveződő színtársulat van, persze az más kérdés, hogy ki fogja az összeset eltartani, mert bizony könnyebb verni az asztalt, hangosan kiabálni, vagy Vidnyánszky Attilát festeni a falra! A állam biztosan nem tudja eltartani az összeset, merthogy vannak fontosabb területek is ennél lásd: egészségügy, szociális szféra, oktatás, honvédelem stb. Művészi értékek, kulturális sokszínűség, függetlenség, alkotói szabadság és sok, szépen hangzó, hangzatos szavak. De az igazság az, hogy a mindenkori kultúra, a művészet mecenatúrára épül vagy is, akár akarja, akár nem, függőségi viszonyban van a mindenkori finanszírozástól. Ez így volt régen, és így van manapság is. Ugyanis a művészet, nem képes önmagát eltartani, fenntartani, ez van, ez a tény. Tehát akkor, sok a vadász, kevés a fóka? Igen, valahogy így van. A FIDESZ elkövette azt a hibát, amit az előtte lévő hatalom is, hogy ami nem tartozott az általa preferálandó kulturális holdudvarához, azokat vagy nem engedte a húsos fazékhoz vagy hagyta kivérezni, ennyi. Persze azt nem vették észre, hogy a dörgölőző középszer közben a fejére nőt, jó muníciót adva a másik oldal, szintén nem veretes megmondó embereinek. De hát most fordult a kocka, más lesz a pénzosztó, persze ezt, nem így fogják nevezni, eljött a köpönyegforgatók rövidre szabott időszaka! Hurrá, mondják: rohadt FIDESZ, szemét Orbán, és hát a színház mumusa: Vidnyánszky Attila. Csak megjegyzem, hogy a Nemzeti Színházat, épp oly hevesen támadtak a múltban is lásd, / Schwajda György (2000–2002), Huszti Péter (2002), Bosnyák Miklós (2002–2003), Jordán Tamás (2003–2008), Alföldi Róbert (2008–2013), mint a jelenben, /Vidnyánszky Attila (2013–) /legyen ott bárki, de azért mégiscsak a Nemzeti Színház. Azt mondani, /hiszen milyen jól hangzik/ hogy az ott folyó munka, selejt, kultúraromboló, nem csak tulzás, hanem demagóg pufogtatás. Csak emlékeztetem tisztelt olvasókat, hogy az előbbiekben felsorolt igazgatókra is, hasonlókat mondtak, persze nagyrészt érdemtelenül. De hát a színház finanszírozása, a színház igazgatói pozíció nagy úr. a „Meghalt a király, éljen a király!” /képletes/ szállóige pedig értelemszerűen előhozza a megmondó embereket. KI vulgáris stílusban, személyeskedően ki, enyém a hatalom, enyém az igazság elven mondja meg, ki kap lehetőséget a jövőben, csak hogy! Csak hogy, ha lehet különbség az előző kurzus és a jövőbeli kurzus között, éppen az lenne, hogy ne a hatalom mondja meg, ki a tehetséges, ki a rátermett. Sajnos a jelenleg is, több pólusra szakított, önmarcangoló, félig létéért küzdő vagy éppen dőzsölő szakma erre viszont képtelen. Az igazi az lenne, ha végre megvalósulna a színházi rendszerváltás úgy, mint nyugat Európában, vagy Amerikában, piaci alapokra helyeződne. Mert csak így tud tiszta, értékelvű, valós alapokra kerülni, törékeny, de annál értékesebb kulturális területünk amit úgy hívunk, színház.
Fentiekkel lehet vitába szállni sőt, az a jó hogy ha mások is elmondják véleményüket, de ne személyeskedő, a valós problémákat megkerülő, populista, demagógiával, mert ezekkel nehéz mit kezdeni.
/Kriszt László rendező-koreográfus/

Kapcsolat: mindenkiszinhaza@gmail.com

A vulgáris narratíva és a közbeszéd!

krisztl — Wed, 29 Oct 2025 07:29:32 +0000

A minőség legyen a mérvadó, ne a mennyiség, ha már egyszer hagytuk idáig süllyedni a szép magyar beszéd értékeit!

Valamikor a 80-as években kezdődött az a vulgáris narratíva használat, amely napjainkra /szinte/ teljesen átvette, a politikai és a social média feletti közbeszédet. Sajnos mind ez bizony a honi színházainkban kezdődött, majd átvették a később megalakult kereskedelmi televíziók. Az alpári szóhasználat, hamar népszerűségre tett szert, főleg a közkedvelt kabaré részletek, az akkoriban éledező, úgynevezett kortárs darabok és az anno még új zene /rap/ által. Ekkor már alig lehetett hallani a rádió kabarékban és látni színházainkban tévé kabaréjelenetekben az egykori “nagyokat” mint: Latabár Kálmán, Feleki Kamill, Hofi Géza, Alfonzó, Kabos László, Körmendi János, Márkus László, Csákányi László, Csala Zsuzsa, Lóránt Lenke, Kibédi Ervin és sokan másokat, ugyanis mindeközben végbement egy generációváltás honi kulturális és művészi életünkben. Ezen generáció váltás pedig nem verbális színvonal emelkedést, hanem éppen ellenkezőleg, látványos színvonal esést eredményezett. Az idősebb előadóművész generációk eltűnése után /minimálisra csökkentek a nagy klasszikus prózai színielőadások/ előlépett a harmad-negyed színvonalú színész és előadó réteg, /addig esélyük se volt labdába rúgni/ megjelentek a ponyvaregényekből és filmekből adaptált könnyed, de igazából semmilyen színházi előadások, a fiatal generációknál pedig az alpári-kommersz szóhasználat, a nagy elődök sikereire pályázva, azt megcélozva. Igazából ők, nem csináltak egyebet, mint hogy lebutították az előző nagy generációk értékeit, majd azt sajátjukként adták vissza, lelkük rajta. Rémisztő volt látni ezt a minőségromlást, s nem is akarom leírni azok nevét, akik például Hofi után, képviselték a magyar kabaré hagyományait, hogy Arany, Kazinczy, Madách, Ady országában mivé vált a gyönyörű magyar beszéd a kommersz krimi és politikai témájú darabokban, rettenetes filmsorozatokban és a sor még rendkívül hosszú. Eltűntek a Sinkovics Imrék, Dajka Margitok, Darvas Ivánok, Pécsi Sándorok, Latinovits Zoltánok, Sós Imrék, Szirtes Ádámok, Bara Margitok, Krencsey Mariannák, Törőcsik Marik, Psota Irének, Bujtor Istvánok, Haumann Péterek, Bitskey Tiborok, Mécs Károlyok és a sor még végtelen, és csak hellyel-közzel jött az utánpótlás. Szükséges megemlítenem, hogy természetesen voltak/vannak tiszteletre méltó kivételek, de sajnálattal kell megállapítanom, hogy az alantas-közönséges beszéd leuralta a verbális/színházi, filmes, zenei/ előadó művészet szinte teljes spektrumát. S ha idevesszük a social médiák felületeit, akkor el is érkeztünk a jelenbe. Azért még egy kicsit tekintsünk vissza, a rendszerváltás kaotikus időszakára /mely nem csak gazdaságunkra, hanem kultúránkra is rendkívül negatív hatással volt/ s amelyről csak ezáltal tudunk teljes képet alkotni, vagyis a magyar nyelv minőségi romlásáról. Mint már említettem színházainkban, televíziós sorozatokban trendi lett az alpári beszéd, amin persze jókat röhögtünk, s nem vettük észre, hogy valójában mi folyik. Csak hosszú évek múltán kaptunk a fejünkhöz, /jómagam is/ hogy a magyar bulvár színházi, zeni /rap/ és filmes /sorozatok/területei átvették, beillesztették az utcai, alpári szleng nyelvhasználatát, vagy is a kettő szinte eggyé vált, a celebvilág felszínre jötte pedig feltett az i-re a pontot. Persze akkor már késő volt, mert addig egész generációk nőttek fel ezeken, s ők már nem ismerték, nem találkoztak a nagy elődök által képviselt verbális minőséggel. Így jutottunk el Hofitól a dumaszínházig. /”nevében a sorsa” mondja a görög bölcsesség/. Nem kell DLA diploma ahhoz, hogy a művészi narratíva minőségi romlása, a közbeszéd és a politikai anyázás közti összefüggésre jussunk. Amikor elérkeztem írásom e részéhez megakadtam, mert nem tudtam, hogyan folytassam, folytassam e egyáltalán, hiszen a lényeget elmondtam, a megoldást pedig nem tudom. Azt gondolom, hogy több generáció kell ismét ahhoz, hogy legalább is nyelvezetünkben visszatérjünk a szép magyar, a művészi beszéd értékeihez, annak értékeléséhez. Mert csak akkor térhet ismét vissza Madách Imre: Ember tragédiája, Jókai Mór: Kőszívű ember fiai, Gárdonyi Géza: Egri csillagok, Molnár Ferenc: Pál utcai fiuk, lelket és szellemet emelő értékei. Ebben lesz nagy felelőssége színházainknak, filmjeinknek, irodalmi és zenei közéletünknek, hogy ne engedjünk teret a vulgáris-kommersz narratívák használatának, s ha emiatt ideiglenesen csökken is a mindenkori nézőszám, legalább visszatérnek azok, akik éppen e verbális minőségromlás miatt nem járnak színházba, vagy nem néznek magyar filmet. A minőség legyen a mérvadó, ne a mennyiség, ha már egyszer hagytuk idáig süllyedni a szép magyar beszéd értékeit!

Kriszt László rendező-koreográfus

Kapcsolat: mindenkiszinhaza@gmail.com

A nemzeti kultúra és művészet a társadalom láthatatlan összetartó szövete!

krisztl — Tue, 23 Jul 2024 04:11:41 +0000

A nemzeti kultúra és művészet /különösen a színház/ a társadalom láthatatlan összekötő-összetartó szövete, /erős, ugyanakkor rendkívül sérülékeny szellemi és lelki organizmus/ amit óvni kell!

„A soron következő generációk küldetése nem alul, hanem elérni és felülmúlni az előttük lévő generációk által létrehozott értékeket”! Manapság ennek éppen az ellenkezőjét látjuk, tapasztaljuk. Magyarország kulturális intézményi szerkezete, működési mechanizmusa, minőséget hordozó küldetése változásra érett, immár több mint 30 éve, ezért mondhatjuk azt, hogy honi kulturális életünkben még várat magára a “rendszerváltás”. Ezért szembesülünk nap, mint nap, azzal a bulvár kulturális jelenséget igazolandó “erre van igénye a közönségnek”, ledegradáló szlogenekkel. Ahhoz, hogy lássunk egy jó filmet vagy egy jó színházi előadást, tíz gyenge filmet és tíz középszerű színházi előadást kell végig szenvedni, nem kevés pénzért. Fentiekkel nehéz vitatkozni. /persze mindig lesznek olyanok, akik sem a tényeket, sem a valóságot nem fogadják el, lelkük rajta/. Hosszú évtizedek óta kísérem figyelemmel honi kulturális életünket, ezen belül is, a színházi szakmában lévő politikai megmondóemberek ördögűző megszólalásait! Az ördög maga a Magyar Kormány, annak is, a kulturális korifeusai. Persze az ördögűző baloldalnak is megvannak a maguk megélhetési “szak” emberei, de azok valahogy nem /vagy egészen ritkán/ kerülnek kritikai össztűz alá a kulturális szektavezérek szintén baloldali többnyire online megszólalásaiban. A másik oldalról is szükséges kimondani, hogy amíg több száz milliós vagy milliárdos állami támogatással/minőséget nélkülöző/ musicalekre, filmekre, kulturális fesztiváloknak nevezett zabálásra és italozásra fordítják a töméntelen pénzt, /minőségi számonkérés nélkül/ addig azt kell mondanom, messzire került a hőn óhajtott kulturális rendszerváltás. Ugyan akkor vannak akik /csendben, halkan/ teszik a dolgukat, /nem is rosszul/ sziszifuszi módon értékeket teremtenek – kontra – középszerű /online/ megmondóemberek üvöltenek, és komisszárokként ontják az általuk vélt igazságokat, a mindehhez segédkező, mára már régen értékét vesztett /bulvár/ médiák közreműködésével. De nem lehet mit kezdeni azon /ellenzéki/ színház igazgatók kijelentésével sem, akik milliós havi fizetéssel a zsebükben is azt harsogják, hogy nem létezik a színház politikai állásfoglalás nélkül. Pedig a mindenkori kultúrának, művészetnek, politika felettinek kellene lennie, mivel egyetemes emberi értékeket képvisel, legalább is, elvileg. Fenti példák jelzik, hogy mennyire élet-halál, egyben harci területté vált a mindenkori kultúra, ezen belül is, a színházi világa. Egy kollégám azt mondta: “sok a vadász, kevés a fóka” vagy is a kulturális terület betelt, ezért folyik a harc, s vált egyfajta egzisztenciális küzdelem területévé, amely csupán maga előtt tartja a kultúra, művészet álarcát, de azt valójában alig képviseli. Ez egyrészt, sajnos igaz, másrészt túl egyszerű lenne a gondok ilyenképpen leképezése. Másrészt ha visszatekintünk az elmúlt évtizedekre ahol a kulturális tárca vezetése lényegében egy nagy átjáró ház volt, és nem akadt egy önálló, hiteles, komplex szaktudással, kultúrpolitikai koncepcióval rendelkező vezető, aki hozzá mert volna fogni, netán-tán rendbe merte volna tenni a kulturális területet nos, ez is súlyos látleletet tükröz. Ki kell mondani, hogy annyira felhígult, minőséget vesztett területté vált honi színházi /kulturális/ életünk, tele megélhetési hályogkováccsal, amely rég elvesztette művészi, pedagógia, morális, pozitív személyiségformáló küldetését, tisztelet azon keveseknek, s itt mind két /ideológiai/ oldalon vannak olyanok, akik üdítő kivételt képviselnek. De akkor jelenleg mi a helyzet, mit lehet tenni ebben a katyvaszban? Mi tartja még mindig össze, ezt a szerkezetében /poszt kommunista/ állami támogatások nélkül összeomló, ál felépítményt? Ahogyan a gond összetett, úgy, a válasz is komplex, nem is lehet másképp. Kezdhetjük a korosztályok ellaposodásával, korai kiégésével azzal, hogy az előttük lévő, értékeket létrehozó nemzedékek kulturális értékeit legtöbbször csupán lebutítják, s azt sajátjukként adják vissza, egészen odáig, hogy ugyanők nem elérni, meghaladni akarják az előttük lévő generációk által létrehozott értékeket, hanem egyenesen alul múlni. Ez a módi ez a trend, megint csak tisztelet a kivételnek. Ebben segíti őket az az online média tenger, amelyben az értékeket nem képviselők lubickolnak, egymást támogatva, egymást erősítve „celeb-ként” tündökölve, hivalkodva az értéknélküliségükkel, minőségnélküliségüket állítva példaképpé, /ebben nagy segítségükre vannak a kereskedelmi televíziók/ lenézve és lesajnálva azokat a rétegeket, akiknek pedig nem a kulturális lesüllyedésre, /abban van elég részük/ hanem éppen ellenkezőleg, kulturális felemelkedésre lenne szükségük. Az „erre van igény” /hazug/ szlogennel igazolják önön maguk színvonaltalanságát, érték és kultúra ellenes létezésüket. Ugyan is az a közel 1.5-2 millió minimumon élők nem azért nézik kizárólag a kereskedelmi televíziók szellem és jellemromboló műsorait, mert erre lenne igényük, hanem mert nincs pénzük, /talán több minőséget, értékeket hordozó televíziós csatornákra/ csak az ingyenesen fogható műsorokra. Ezekből a kereskedelmi csatornákból pedig nem a szellem és jellemgyarapító kultúra, művészet árad, /ha már előszeretettel használják a „sztár, a „művészet” fogalmakat, amelynek egyébként ez lenne a küldetése, hanem a lebutított, kommersz, vulgáris kultúra. Kulturális és művészeti életünk olyan mélyre süllyedt, /tisztelet a kevés kivételnek/ hogy a résztvevők, nem a művészi értékekkel, hanem a magánéletük bulvár részével akarnak bekerülni a hírekbe, a médiákba, s valljuk be, szinte már csak erre vevők legtöbben, mert a lebutított értékekkel elárasztott rétegek értelemszerűen, önmaguk értékfelfogását keresik. Ide vezetett a művészetekkel visszaélők káros, társadalomromboló tevékenysége, mert míg ők, értéktelen, szellem és jellemromboló minőség nélküli tevékenységükkel anyagi értelemben gazdagabbakká váltak, addig munkásságuk eredményeként, a kulturális értékektől elzárt, attól megfosztott tömegeket hagytak/hagynak maguk után. A médiák, /online tér/rég elvesztették, a kereskedelmi csatornáknak a kezdetek óta /talán/ nem is volt, a mindenkori színház meg elherdálta azt, amit „hitelességnek” hívunk. A hitelesség az, amelyet hosszú, kitartó munkával, tanulással lehet létrehozni, megtartani s ami egyedül képes csak visszaadni az értekkel bíróságot a mindenkori kultúrának, a művészeteknek, amelyek az adott területek /szellem és jellem pozitív fejlődését szolgáló/ küldetése. Mert nem fogadom el azt, hogy a gyerekeinknek mindössze ilyen „celeb” vagy minőség nélküli megmondóembereket állítsanak példaképeknek, s nem a tanulásra, a tudásra, értekkel bíróságra való törekvést, a szellem és jellem jobbító teremtő erejét! A mindenkori nemzeti kultúra és művészet /különösen a színház/ a társadalom láthatatlan összekötő-összetartó szövete! Erős, ugyanakkor rendkívül sérülékeny szellemi és lelki organizmus, amit óvni kell!

Kriszt László rendező-koreográfus.

Kapcsolódó cikk:
Színészóriások hiteles krónikása vall letiltásról, alázatról és a színház silányuló világáról
https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/2025/10/szigethy-gabor-szinhaz-interju

Kapcsolat: mindenkiszinhaza@gmail.com

A 21. századi magyar kultúra jövője a minőség és számonkérés!

krisztl — Fri, 24 Jun 2022 06:08:42 +0000

Minap olvastam Csák János miniszter úrral egy beszélgetést, amely a Matthias Corvinus Collegiumban történt (készült). Ez sarkalt arra, hogy talán egy kicsit szókimondóbban, górcső alá vegyem azt a honi kultúránkban bebetonozott állapotokat, amelyekről lényegében a miniszter úr is beszélt, persze, finoman, diplomatikusan. Most nem szeretnék azokra a nyílt és őszinte hangokra hivatkozni, amelyeket már mások megtettek ez idáig, jómagam is ezek közé tartozom. Természetesen nem gondolom, hogy Miniszter úr olvasta az e témakörben megjelent és közreadott korábbi gondolataimat, mert ha így lett volna, akkor nem gyarapítanám magam is a vergődő, kilátástalan alkotóművészek hosszú sorát. No de térjünk a tárgyra. A Magyar Kormány az elmúlt több mint egy évtizedben, nem kevés pénzt fordított a mindenkori kultúrára, annak infrastrukturális, fenntartási, innovatív és személyi területeire, abban a reményben, hogy stílustól, műfajtól, irányzattó független, értékkel bíró, színvonalas, minőségi kultúrát kap vissza cserébe. Nem kívánok esztétikai vitát nyitni arról, hogy voltaképpen mi számít színvonalasnak netalán értékesnek, mert ebből nem lehet jól kikeveredni, ugyan is, ahány megközelítés, annyi választ kapunk. S amúgy sem ez a publicisztikám alapvető célja, hanem az, hogy ha a Magyar Kormány évente százmilliárdokkal támogatja a magyar kultúrát, akkor az eredményezzen valamilyen általános értelembe vett értékkel bíró produktumot. Azonban jól látni, vannak olyan (nem kevés) területei a kultúrának, amely ontja magából a középszert, vagy finomabban fogalmazva, az átlagost. Már pedig a mindenkori művészet nem lehet sem átlagos, sem középszerű, mert akkor a művészet, mint fogalom, feleslegessé válik. Sajnos azonban az átlagos, a középszerű mára általánossá vált és csak viszi az állami százmilliárdok nagyobb részét évente. Kezdem: a “TAO” eredetileg jó célokat kitűző, majd magán zsebekbe landoló lopássorozattal, ami óriási szakmai és morális érvágása volt honi kulturális életünknek. Folytatom a kocsmaturizmus agyament ötletével, s habár ez nem a mostani kormány találmánya volt, mégsem tett semmit, ennek a városromboló, piszkot, szennyet, prostitúciót, kábítószer kereskedést maga után hagyó és az őshonos lakókat elüldöző tendencia ellen. A következő átmagyarázás a magyar cirkuszművészet, világ színvonalúnak való kikiáltásának mentén keletkezett (amely egyébként tényleg rendelkezik hagyományokkal), de nem nemzetközileg mérhető szinten, /tisztlelet a ritka kivételnek/mert a cirkusz világban szinte csak olyan magyar származású cirkuszművészekkel találkozhatunk, akik külföldön váltak ismertté, nem idehaza bontakoztak ki, futottak be. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne működjön egy Baross Imre Artistaképző Intézet Előadó-művészeti Szakgimnázium mellett, egy cirkuszművészeti főiskolai intézmény vagy, hogy ne épüljön új Nagycirkusz, hanem arról van szó, hogy egy adott kulturális terület újragondolásánál, újratervezésénél hagyjunk több szakmai érlelődési, kikristályosodási időt, és ne pusztán a milliárdok gyors, rövid intervallumon belüli beömlesztésétől várja a csodát.
A következő nagy terület a magyar film. Most sokan fognak felhördülni! A jó magyar film ritka, mint a fehér holló, s ez különösen igaz, az elmúlt pár évtizedre. S az is tendencia, hogy a produktumok messze elmaradnak, az e területen elköltött sok milliárdhoz képest. Szerintem vagyunk még páran, akik emlékeznek a 80-as években történtekre. A lényege az volt, hogy az akkori Szovjetunió büszkén jelentette be a nemzetközi sajtó előtt, hogy már náluk is van, világszínvonalú szívátültetés, s ebből az következik, hogy már elérték az Egyesült Államok orvosi színvonalát. Igaz, csak azt nem tették hozzá, hogy míg az USA-ban tíz szívátültetésből nyolcan maradtak életben, addig a Szovjetunióban, tíz szívátültetésből ketten. Hát egy kicsit így vagyunk a magyar filmekkel is. Mindig csak azt az egyet vagy kettőt mutogatjuk, természetesen a fentieket szimbolikusan értelmezve.
Következő mérgező terület a köztévé és az egyik (remélem, kitalálják) nagy kereskedelmi tévé, gagyi és celeb gyártása, szintén sok tíz milliárdból évente. Mert hogy a másik nagy kereskedelmi televízió, kulturális szemetet hoz létre, az adódik a világszemléletéből. De az értehertelen és nem értem, hogy ennyi /lényegében közpénzből/ miért nem lehet értékes, színvonalas, szórakoztató, még talán nevelő célzatú műsorokat gyártani, de nem. Ennyi pénzből nagyrészt csak selejtet sikerül kitermelni. Ami pedig nem az, azok az újra elővett régi filmek vagy a régi gyártású kulturális műsorok. A következő nagy (ál) terület a kulturális köntösbe bújtatott, “zaba és piafesztiválok”. Nincs abban semmi rossz, ha a nagy bortermelők reklámozzák a boraikat, de hogy mindezt állami támogatásokból, no, ez több mint fura! Ki gondolná, hogy a külföldi turista pusztán azért utazik Magyarországra, hogy egy jót egyen vagy igyon? Valószínű csak az, aki a markát tartja az államnál, mert más nem nagyon. Pár éve hallgattam az egyik nagy, ilyen jellegű fesztivál vezetőjének televíziós nyilatkozatát, amelyben elmondta, (s most jól figyeljenek) a tíz napos eszem-iszom fesztiválon, kétezer ötszáz eseményt tekinthetnek, meg az érdeklődök. No, ez nem semmi. Persze ismerjük a közmondást: “hazudj akkorát, hogy mindenki elhiggye”! Hát itt sikerült. Másik személyes élményem volt, pár évvel ezelőtt, a Várban megrendezett gasztronómiai fesztiválon, ahová csak hogy bemehessek, kétezer forint belépőt kértek tőlem, mind ezt, állami dotáció mellett. Ezt hívják rablásnak, mellettem több külföldi turista, sem értette és nem is mentek be. Ők bizonyára, nem a jó hírünket vitték hazájukba!
A következő pénznyelő terület a színházi fesztiválok területe. Ha azt mondod “Fesztivál” akkor az állami bugyelláris, duplán nyílik. Pedig csak sebtében összeállított, inkább keresztmetszet szerű, felejthető, közepes szintű előadások tömegét állítják elő, évről évre. Hakni, ahogy mondják. Hakni szintű előadások, hakni szintű díszletek és jelmezek és minden, ami hakni. De az állami támogatások, amit kapnak, az nem játék vagy haknipénz, hanem valós, igazi értékálló pénz. Most bizonyára azt gondolhatják, a fenitek okán, hogy itt van ez a pali (én) s csak általánosít! Pedig nem, éppen ellenkezőleg. Mondja meg valaki, miért kell nekem (s gondolom, ezzel nem vagyok egyedül) tíz színházi előadást megnéznem ahhoz, hogy egy jó vagy netán-tán kimagaslót lássak, (nem kevés pénzért). Miért kell nekem tíz magyar filmet megnéznem, hogy egy jót lássak, (nem kevés pénzért). Miért nem találok a magyar pénztárcámhoz megfelelő fesztivált, ahol kielégíthetem a kulturális igényeimet, mert nem zabálni és piálni mennék, ha lehet. S a sor még végtelen. Tehát nem elég, tényleg világszínvonalú kulturális tereket, intézményeket, épületeket létrehozni, felépíteni, azt tudni is kell tartalmas, programokkal, kultúrával megtölteni. No, ebben van óriási lemaradásunk.
Az új agyrém pedig a mindenből csináljuk musicalt. Ha kell, ha nem. Hiszen közönségvonzó, az állam is bőven támogatja, még hogyha irreális is a téma, nem baj, a kulturális szélhámosok, jól járnak. Aztán majd megmagyarázzák, hogy a közönség volt alul művelt. Ezek a musical guruk, még azzal sincsenek tisztában, nem tudják, hogy mi a musical alapkiindulása: „amit nem tudsz kifejezni prózában, azt elénekled, amit már nem tudsz, elénekelni sem, azt eltáncolod”. De hol van, hol találni Magyarországon olyan színészt-színésznőket, akik megfelelnek e hármas elvárás magas szintű igényeinek? Pedig az SZFE-én évtizedek óta van zenés /musical/ szak, szerintem, inkább csak zenés ének szak. Talán az egyetlen előadó művészeti terület a zenei terület, ahol stílustól, műfajtól függetlenül magas a színvonal, jó a kínálat. Itt valamiért sikerült általános értelemben a kormányzati támogatásokért cserébe változást elérni. A kulturális közbeszédben (színházi berkekben) azt mondják, hogy Orbán Viktor felé, nem lehet semmilyen személyi kritikai észrevételt közvetíteni az általa kinevezettekről. Akit egyszer kinevez, az stabil, mint a beton, halmozzon bár hibát hibára. Nem tudom, hogy ebben mi az igazság, de hogy ezen változtatni kell, az biztos, mert az kétségtelen, hogy nagyon sok, egyébként rendkívül jó szándékú, nagyvonalú, értékteremtő kultúrpolitikai szándék veszik a ködbe, mert adott elképzelés megvalósítására alkalmatlan vezetőt neveztek ki. Ugyan akkor rossz emlékkel bír, hogy túl sok idő telt el, (nem kevés feleslegesen elköltött milliárdokkal egyetembe), míg a hibahalmozó (mondjuk ki átlagos képességű, közepes szintű kinevezett) végül is semmivé vált. De az is igaz, hogy bunkerszerűen veszik körül magukat a kulturális döntéshozók, s eléjük kerülni szinte lehetetlen. Ezáltal rengeteg nagyszerű kulturális ötlet vész el, vagy nincs olyan szakmai fórum, vagy platform, amiken keresztül el lehessen érni őket. A pályáztatási rendszer meg egyenesen kontraszelektív, sokszor önellentmondó, s nem a tudásra, a kreativitásra épít, hanem a végtelenbe tűnő papír és adatlapok kitöltésére. S most térnék vissza Csák János miniszter úr beszélgetéséhez, (amelyet az elején már említettem), és itt érkeztem el, magához az emberhez, ahhoz az emberhez, aki ért ahhoz, amit csinál. Ahhoz, hogy Csák János miniszter úr sikeresen vegye az előtte álló nem kicsi kihívásokat, fel kell tenni a következő kérdéseket! Hol hibádzik a kulturális életünk? Hol van elrontva? Miért nem sikerült idáig ezen változtatni? Nyilvánvaló, hogy a válaszokat a kulturális rendszerben, területen működő, s a döntéseket hozó (mindenkori vezetői pozícióban lévő) közép és felső-vezetők személyi összetételében kell keresni, valamint a bürokratikus pályáztatási rendszerben. Attól tartok, hogy el kellene egy “kulturális rendszerváltás” mert az itt, még nem történt meg. Sokkal jobban számít a politikai helyezkedés, lobbizás, dörgölődzés, a hízelkedés, amely mögött a legtöbb estben nincs teljesítmény, nincs tudás, s főleg tehetség. Pedig amiben Magyarország szinte világelső az a kreativitás a tehetség, még is, egyfajta “kontraszelekciós” módozatban működik a kulturális rendszer. Többségében az kerül vezető beosztásba, aki nem oda való, az hoz döntéseket, akinek nem lenne szabad. Nem is kell az embernek szakértőnek lennie, hiszen még a Bibliába is úgy szól az idevonatkoztatható igeszakasz: “A fát a gyümölcséről lehet megismerni. …….”. (Lukács 6:44). Tehát a színvonalas, minőségi kultúrát szerető, s kedvelő emberek többségének nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy ezt a kontraszelektív, devalvációs folyamatot tisztán lássák. Magát a változást viszont valahol el kellene kezdeni, é s hol máshol, ha nem az államilag támogatott és fenntartott kulturális terület számonkérésénél! Hasonlóan a közalapítványokba való felsőoktatás integrációjához, a kulturális terület minőségivé tétele is azon múlik, hogy sikerül e megreformálni a kiválasztási mechanizmust. Kinevelni egy önmagát komolyan vevő, magas tudáskompetenciával rendelkező kulturális közép és felső-vezetői réteget. Mert ennek hiányába, nincs az a pénz, amely értéket tudna teremteni. Természetesen voltak és vannak kiváló, minőséggel bíró előadások, produkciók, programok, a baj az arányokkal van. Az évente ráfordított százmilliárdok tükrében, nincs egyenes arányban a visszakapott minőségi kultúrával, itt lenne nem kevés tennivaló. Mert, hogy maga az ember kezd kiveszni a mindenkori kultúrából, s próbálják látvánnyal, hang és fényhatásokkal kiváltani, s ha ezekkel sem sikerül, akkor Sigmund Freudi megközelítéssel magyarázni: „állj, ne mozdulj, megmagyarázlak”.
Összefoglalásként még annyit szeretnék megemlíteni, hogy a mindenkori kultúra: „Emberek által, emberekről, embereknek szól.” Ezt a mottót kellene alapvetően szem ellőt tartani mindazon vezetőknek, akik a kulturális területen döntéshozói státuszban szeretnének valamit tenni honi kulturális életünk jobbá, többé, értékesebbé tételéért.

Kriszt László rendező-koreográfus.
–

Budapest. 2022. Június. 24.

–

Kapcsolat:
kazanistvankamaraszinhaz@gmail.com

“Konok jó akaróból lesz a zsarnok”?

krisztl — Thu, 19 May 2022 07:19:22 +0000

Vitaindító a művészvilágban lévő, abúzus (zaklatás) jelenségről, annak szubjektív értelmezéseiről.

Mondhatnák az abúzus az abúzus és ezzel le is zárhatnánk annak tényszerű okainak keresését. Viszont ha tovább gondoljuk, (és miért ne tennénk) a kérdés nem is annyira egyszerű, mint hinnénk, ez idáig ugyan is, igen kevés tanulmány, vizsgálat foglalkozott a jelenség társadalmi, szociológiai, kulturális, pszichológiai, pedagógiai hátterével. Vitaindítóm azt szolgálná, hogy elkezdődjön egy olyan nyílt párbeszéd, amely nem mismásol, nem elfedi eme jelenség okait, hanem megpróbálja feltárni, magyarázni, s talán a későbbiekben változtatni rajta. Természetesen arra nem vállalkozhatom, hogy minden igényt kielégítő választ, válaszokat fogok ismertetni, mivel a probléma jóval összetettebb, jóval több kutatást igényel ennél. Írásomban az előadó művészet (tánc és színház) területeivel foglalkozom, de ne essünk abba a tévedésbe, hogy az abúzus, mint olyan csak és kizárólag a kultúra területén van jelen! Nem tárgyalom a szexuális és a hatalmi visszaéléseket, mert esszém terjedelme egyrészt nem engedi, másrészt nem keverném össze a szezont a fazonnal. Visszatérve saját művészeti területemhez, a színház és táncművészethez, az régi keletű hogy a mindenkori előadóművészetek nem kevés egot, ugyan akkor önismeretet igényelnek mind azoktól, akik ezt a foglalkozást választják, ezek hiányában egyszerűen nem képzelhetők el, ezek a speciális területek. E területek műveléséhez ugyanis, teljesen másfajta mentalitás, önazonosság és személyiség meghatározás szükséges, hiszen nagyon sok minden másként funkciónál, mint máshol. Az előadóművészetek bölcsőjében, az ókori Görögországban a hedonizmust és a szakralitást szolgálták, mind két terület egyik sajátja volt, (sok más mellett) hogy felülemelkedett, vagy inkább elvonatkoztatott a mindennapoktól, a valóságtól s egy látszatvilágba helyezte mind a közreműködőket, mind a nézőket, így az előadóktól értelemszerűen más jellegű életvitelt, életfelfogást, mondhatnám, szabadosságot, (változatosságot) igényelt. A középkorban, szinte, csak a szakrális világban jelent meg az előadó-művészet, passió és népi játékok formájában, majd a reneszánsz hajnalán, a polgárosodás időszakával párhuzamosan az udvari játékokban és magán bálokon öltött testet, visszakanyarodva a klasszikus görög felfogáshoz, az életigenlés, az élet élvezetének még inkább kiélésének eszközeként. A XVIII. századtól viszont elkezdődött e területek (táncművészet, színházművészet, stb.) képzésének módszertani kidolgozása, akadémikus kiművelése. Annak ugyanis, aki kiáll a mindenkori közönség elé, olyan lelki, szellemi határokat kell kitárnia, olyan komfortzónákat kell átlépnie, amelyet maximum egy átfogó orvosi vizsgálaton tapasztalhatunk manapság, amiről tudjuk, hogy intimitást súroló, egyben bensőséges kapcsolatot feltételez, és egy átlagembert megvisel. Hasonló fizikai és lelki kitárulkozás, önkéntes megmutatkozás egy előadóművésznek ugyan természetes, (hosszú évek tanulása, gyakorlása után) de mégis teljesen másfajta lelkületet igényel. Ugyan akkor ne rejtsük véka alá azt a reneszánsz Európában kialakult és tovább élő gyakorlatot, melyben a balett együtteseknél a fiatal táncos hölgyek szeretőket tartottak, vagy éppen a színész társulatok vezető színésznői közül nem egyet eltartottak a mindig ott lebzselő mecénások. Így alakult ki a XX. századra azon közgondolkodás, hogy e területek képviselői, feslett erkölcsűek, szabadosak, amely egyszerre volt irigylésre méltó és megvetendő a társadalom valamennyi rétege számára. A kor és az előadóművészetek fejlődése viszont egyre jobban igényelte a magasabb technikai virtuozitást, a művészi nívó megjelenését, a mecenatúrát képviselők a befektetők ugyan is, új üzleti lehetőséget láttak adott színpadi produkciókban s így, az egyszerre irigyelt és megvetett életforma, kezdett egyre jobban háttérbe szorulni, (de nem eltűnni) hiszen a színpadi produktum által létrehozott profit lett az elsődlegesen meghatározó.
Esszém e részénél érkezünk el lassan, a jelenhez, azon belül is, a honi abúzus jelenség okainak kifejtéséhez. A 70-es – 80-as évek Budapesti világában tudott volt a közismert operaénekes és színész (diplomatikusan fogalmazva) előadás utáni taxival megtett párkereső útjaik, vagy az adott karmester nem véka alá rejtett nő imádata, vagy a táncos berkekben meglévő (szintén, diplomatikusan fogalmazva) másként gondolkodók pikáns ügyei, mégsem rengették meg az adott művészi teljesítményt nyújtók egzisztenciális és szakmai létét. A teljesség igénye nélkül és az érthetőség kedvéért, megemlítek két olyan előadó művészeti ágban magától értetődő felfogást, amely jól illusztrálja ezen a területek sajátosságait. A táncművészetben a testiség, a test fogalma teljesen más megközelítést igényel, mint az átlag felfogás. Így értelemszerű hogy a tánc metodika átadásánál, annak oktatásánál, a testi kontaktusok teljesen más célt és tartalmat képviselnek. Egy táncos képzésénél speciális fizikai cél lebeg mind a növendék, mind az oktató előtt, s ennek elérése, a mai 21. századi kiélezett és magas színvonalú versenyhelyzet által megteremtődött igények, már az emberi határokat feszegeti. Az emberi teljesítő képességek kiélezettsége miatt, kényszerű erővel bír mindkét félre.
Eme tanulási, elsajátítási folyamat alatt viszont, nem egyszer előfordul, leggyakrabban a tanuló részéről, hogy adott tanulási szakaszban valami megszűnik benne, valami megszakad a motivációjában. Ezzel együtt legtöbbször az oktató mindezt egyszerűen nem veszi észre, sőt egyenesen, erősebb eszközöket vett be annak érdekében, hogy a fejlődés folyamata ne szűnjön meg, s ennek hatására ekkor jelenik meg a tanuló részéről, (okkal, ok nélkül) az abúzus érzése. Saját tapasztalatomból viszont tudok ellenpéldát is felhozni, amikor Jeszenszky mesternél a balett órákon (ritkán de) repült felénk a közel két kilogrammos kulcscsomó, felvettük és elnézések közepette tettük vissza a Mesti asztalára. Nem éreztük abúzusnak, mert tudtuk, (a Mesti már az elején elmondta nekünk), “minél többre tart valakit, (vagy is tart tehetségesnek) annál többet vár el tőle“, például csak akkor kérdezte meg adott növendék keresztnevét, amikor már legalább két éve járt balett órákra, mint mondta: “először derüljön ki, hogy az illető komolyan gondolja e”! Pályafutásom több mint 40 éve alatt, nem egyszer tapasztaltam, hogy maga a konfliktust kiváltó ok, a későbbiekben abúzust kiáltó motiválatlan, érdektelen növendék vagy a közömbös és igénytelen előadóművész volt, s még is, az erre rosszul reagáló oktató vagy alkotó lett az abúzus elkövetőjének kikiáltva. A táncos létforma, nem csak különleges fizikai terhelhetőséget hordoz, hanem nagyfokú szellemi és lelki igénybevételt is feltételez. Ennek nem minden növendék felel meg, nem mindenki bírja a fizikai, szellemi, lelki terhelést. Ezért jutott el (Magyarországon is) 21. századunkra a táncosképzés odáig, hogy “lasszóval kell fogni a növendékeket”!
A másik példát a színház világából veszem. Ahogy a táncos a testét teszi művészi értelembe közzé, egyben kilépve önnön komfortzónájából, hasonlóan a színész is, aki viszont érzelmi és lelki értelemben nyílik meg a közönség előtt, elérve azt, hogy megszülethessen a katarzis, a színház egyik csodája. Az ehhez vezető út, ennek elérése, oktatása azonban legalább olyan nehéz, mint az előzőekben említett táncművészetben, hiszen itt, a lelki, indulati és érzelmi gátakat kell legyőzni, művészi szintre emelni. Idézet: „a tehetség nem gyarapszik, a tehetség „van”, ami akkor lesz több, amikor az ember is több és igazabb lesz.” Sztanyiszlavszkij. Fenti cél elérésében egyszerűen nem lehet elkerülni a konfliktusokat, hovatovább az összetűzéseket, amelyeket ki-ki más olvasatból értelmezhet és értelmez is. Mindezek okán az itt meglévő tanulási folyamat speciális, más módszertannal nem lehet helyettesíteni, vagy legalább is, jobbat még nem találtak ki a jelenleginél. A két művészeti területre egyaránt jellemző a megszokottól eltérő kontaktus és kommunikáció, annak értelmezése. Az elmúlt években számtalan ügy látott napvilágot, került a nyilvánosság elé, hogy milyen formában, miképpen, milyen szenzációt hajszoló médiákon keresztül, azt most hagyjuk. A felszínre került filmes, színházi vagy éppen táncművészeti oktatásban vagy alkotási folyamatban megismert abúzus vádak ugyan akkor szépen lassan lecsengtek (megjegyzem, ez idáig egyetlen egyszer sem történt vádemelés, s főleg nem, elmarasztaló bírósági ítélet), de arra alkalmas volt, hogy ellehetetlenítsen, tönkre tegyen vagy halálba hajszolja adott előadót, alkotót. Fenti esetekben vagy nem működött jól az igazságszolgáltatás, mert nem ítélt el senkit, vagy éppen azért, mert a hamis vádat megfogalmazók ellen, nem tett jogi szankciókat. De az is lehetséges, (lassan közelítünk a felszínről a mélyég felé) hogy egy olyan jogi kategória foglya maga az “abúzus” megnevezés, amelynek nincs meg a megfelelő (mint az előzőekben már említett) összetett társadalmi, szociológiai, kulturális, pszichológiai, pedagógiai háttér vizsgálat, s az arra épülő törvényi paragrafus. Vagy is létezik egy teljesen szubjektíven megítélhető “abúzus” tényállás, melyet viszont, mindenki tetszőlegesen értelmez. Azt is meg kell említeni, hogy a mai “Z” generáció már teljesen más módszertani, pedagógiai megközelítést igényel, mert a problémák ott kezdődnek, amikor a “Z” generációt nem kellően ismerő oktatók (azt hiszik, hogy ismerik, pedig nem) közvetítik az információt, az ismeretanyagot és sok minden mást. Vagy is napjainkra kialakult egy olyan helyzet, melyben hatalmas szakadék tátong (s ezzel együtt távolság) a mai (40 és 60 év közti) oktatók és a mai tanuló generációk közt, ez a probléma pedig a művészeti ágak területén, még kiélezetteb, mint más területeken. Habár a mindenkori pedagógiai módszertan igyekszik ezeket a problémákat feldolgozni és beépíteni adott oktatási anyagba, sajnos a papíron szépen hangzó, inkább elméleti módszerek, nem adnak kielégítő megoldást, vagy mire beépülnek az adott oktatási rendszerbe, maguk a módszerek is elavultakká válnak. Mint említettem az esszém elején, nem készült, vagy csak nagyon kevés és kevésbé ismert kutatás ezen “Z” generáció kulturális sajátosságairól. Pedig nagy szükség lenne rá, hiszen mindannyian látjuk (akik művészeti oktatással foglalkozunk) hogy mennyire devalválódott a morál, a kultúra, a jóra való törekvés, (tisztelet a kivételnek) s került előtérbe a “mindent akarok az életbe, de semmit nem vagyok hajlandó érte tenni” felfogás, megint csak, tisztelet a kivételnek. Ez a generáció (“Z”) csak a jogait ismeri, azt hangoztatja, a kötelességről viszont elfeledkezik, tisztelet a kivételnek. Így érkeztem el ahhoz a közmondáshoz, hogy: “Jó mestert találni nagyon nehéz, jó tanítványt találni, még nehezebb”. A tisztelt olvasónak olybá tűnhet, hogy szeretnék felmentést találni, magára az abúzusra, mint jelenségre, pedig éppen ellenkezőleg. Csupán egy speciális (művészeti) terület, ez eddig kellően nem feltárt és tárgyalt hátterét igyekszem megvilágítani és megtalálni azt a nagyon vékony határvonalat, melytől (büntetőjogi értelemben is) az abúzus ténylegesen abúzus, vagy egy esetleg, rosszul kommunikált és reakcióként, szintén rosszul értelmezett (nem valós) abúzussal állunk szembe. Több terület is van, mely hasonlóságot mutat a speciális művészi sajátosságokkal, az egyik a katonaság, a másik a profi sport. Azonosak abban, hogy hierarchikus felépítésben működnek, eredmény centrikusak és más dimenzióba értelmezik a kontaktust és a kommunikációt. Ezeken a területeken, akárcsak a művészet területén, elképzelhetetlen a nem specifikus képzés, hozzáállás és számonkérés, mert ha nem így működne, akkor egyszerűen nem funkcionálna. Lassan végére érve, a teljesség igénye nélkül narratívába foglalt vitaindítómnak, szeretném saját tapasztalatra épülő meglátásaimat összefoglalni. Mind a művészeti oktatásban, mind a művészi alkotói folyamatokban felfokozott, intenzív emocionális folyamatok vannak jelen, ahhoz hogy mindezek mellet, minőségi eredmény születhessen, sok tudásfaktort kell felépíteni, amihez mind az oktatónak, mind a növendéknek fárasztó, kitartó mennyiségi és minőségi munkát kell beinvesztálnia. Ez a testet és szellemet igénybe vevő és megerőltető, ugyanakkor értékteremtő tanulási folyamat sokszor bizony konfliktusokkal terhelt. Fentiekből következik, hogy soha nem szűnnek meg, e láthatatlan folyamatokból adódó konfrontációk, szubjektív értelmezések. Ezek korrekt, tisztességes emberi és szakmai alapokon nyugvó kezelése viszont nagyon is szükséges, abból a bölcsességből kiindulva, hogy: „elsősorban emberek vagyunk, s csak másodsorban művészek”.

Kriszt László rendező-koreográfus.

Megjelent: Világ Magyarsága. Budapest. 2022. 05.07.

–
Kapcsolat: laszlokriszt2000@gmail.com

Valóság és látszatvilág, avagy az online tér hamis illúziója.

krisztl — Sat, 27 Mar 2021 04:38:11 +0000

A vita, a vélemények ütköztetése mindig előremutató, míg a hallgatás maga a feladás!

Egészen paradox az a helyzet, amikor az interneten próbálom kifejteni, egyben külön választani a net valós értékeit, a pusztán csak neki tulajdonított (hamis) értékeitől. A 90-es évek nagy technikai és kommunikációs robbanása kétségkívül az internet volt. Euforikus lázba hozta a világ valamennyi országát, az akkori fiatal korosztályokat. A fiatal (90-es évek) generációja ebbe vélte felfedezni a fennálló társadalom iránti ellenszenvét, (akárcsak a 60-70-es évek nagy generációi a popkultúrában) az önmeghatározásának kifejezési formáit. A 20. századvégre felgyorsult élettempó, a reklám piac szétfeszített határai, az információ tengerben lubickoló, és az egyre jobban meghatározóvá váló média korában robbant be, ragadta magához, majd tette mindenhatóvá önmagát az internet. Mára kimondhatjuk, hogy ami nincs fent az interneten, az nem is létezik, persze létezik, de hogy nem jut el a széles nagyközönséghez, az biztos. Napjainkra ez a kultúrahordozó, mint olyan, önálló kultúrává vált, elnyomva maga alatt mind azt, amelyet eredetileg csak közvetíteni akart. Fentiek mellett ugyan akkor, sok minden világossá is vált számunkra a net létrejötte óta. S hogy ne egyoldalúan (csak negatívan) nézzük az internet kizárólagossá válását, kétség kívül elsődlegessé vált az információ áramlás világában, hiszen ma már, ki olvas papír alapú újságot, vagy reggel kinek ne az lenne első dolga, hogy bekapcsolja a gépet és körbenézzen a nagyvilágba. Az iskolák túlnyomó részében a dolgozatok, a diplomák többsége is az internetet alkalmazva születik meg, nem beszélve a kapcsolattartás (email, Facebook, stb.) számtalan lehetőségéről. Persze vannak olyan Európai országok ahol már az írás tantárgyat sem tanítják, hiszen a netthasználat nem igényli. Színházi szakemberként adódik, hogy a saját világomon keresztül látom a net mindenhatóvá válásának folyamatát, szerény pozitív és hatalmas negatív hatásmechanizmusát. Pozitív mert, segíti a gyors információ elérést, a pillanatnyi kapcsolattartást, a közösségi térbe való gyors megjelenést, a sor tovább bővíthető, s negatív, mert lezülleszti a szellemi gondolkodást, (hiszen hol is érheti el a könyv által biztosított kulturális élményt) elszakít a személyes kapcsolatoktól, (virtuális kapcsolatokat adva helyette) és ugyan így, a sor itt is végtelen. Természetesen nem vállalkozhatok a net, negatív és pozitív példáinak részletesebb közreadására, hiszen az, jóval meghaladná ennek az írásnak a lehetőségeit, de nem is ez a szándék. A cél nem kevesebb, mint hogy szét válaszuk, magát a kultúrát és annak közvetítésére vállalkozó technikai eszközt, az internetet mert, hogy a kettő, nem ugyan az.
A mindenkori kultúra megélése, elsajátítása, átadása mindig is személyes térben és időben, tehát a jelen idejű valóságban funkciónál, működik, ahol kialakul egy (minőségi) viszony a személy és tárgy, személy és személy közt, másként, a leadó-átadó és a befogadó közt. Legjobb példa erre a mindenkori színház, hiszen hogyan is helyettesíthetné a stream (online) előadás a valóságos színházi élményt? Sehogy. Mert hogy: “a málnaízű szörp, nem azonos a málnaszörppel”, még ha nagyon hasonló is, de nem azonos.
Nincs az stream (online) előadás (málnaízű szörp) amely azonos értékekkel bírna a személyes élményt nyújtó, élő előadással (málnaszörppel). És itt elérkeztünk a hasonlóság és az azonosság kérdéséhez. Ugyan is a net által nyújtott élmények, a virtuális valóság, habár hasonlóak, közelítenek a valós élményekhez, de nem azonosak velük. Egy koncert, vagy egy múzeumlátogatást példakép hozva, óriási különbség van a virtuálisan megélt élmény és a valóságosan megélt múzeumi és koncert élmények közt, de a példák itt is hosszan sorolhatók. Elmondható hogy a net, kizárólagosságra törekszik, (ott vásárolj, ott tájékozódj, ott tarts kapcsolatot, stb.) s habár jelenleg mindez még csak (reklám, vásárlási szokások, kapcsolattartás, irodalom, film, stb.) területeken tapasztalhatjuk, de ne legyen kétségünk, hogy, egy irányított és kontrollált Orwelli világ képét vetíti elénk.
A pandémia alatt a nettől várták (nem kevés szakember) hogy megoldja, sőt felváltja az iskolákban abbamaradt személyes, jelenidejű oktatást, aztán már úgy nyilatkoztak, (ezek a szakemberek) hogy csak besegít a kényszerhelyzetbe került tanároknak és diákoknak, de amikor a kutatások igazolták, hogy a diákok és a tanárok többsége frusztrációval küzd, egyszerűen csendbe maradtak. A kutatások arra is rámutattak, hogy az önmagát mindenhatónak tartott internet olyan negatív pszichológiai utóhatásokkal bír, amelyekre-egyenlőre nincs gyógymód. Hiszen hogyan is lehetne, egy önmagát, virtuális térbe helyező fiatalt, (s ebből nem kevés van) visszahozni a valós életbe? Mert a net, a valós életesemények helyett a virtuális életélményeket, a nehezebb úton megszerezhető tudás kompetenciák helyett a gyorsan megszerezhető tudás látszatát nyújtja, ezek mellett elveszi a valós gyermek és ifjúkort az ebben felnövő generációktól. Mind ez azt eredményezi hogy generációk egész sora válik “virtuális” függővé, s az életben felmerülő problémákra nem tud, nem képes valós válaszok adására. Hasonlóan egyes színházak vezetőihez, akik hozsannáztak a saját online előadásaik láttán, sőt kifejtették, hogy ez a színház jövője. Hát kérem, ilyenkor nem is tudom, hogy mit mondjak! A valóság és a látszatvilág nagy csatájának lehetünk tanúi, de nem csak is tanúi, hanem kiszolgáltatottjai, elszenvedői.
Mert ez a látszatvilág nem az emberi szabadság, hanem éppen ellenkezőleg, az ember kontroll alá vételét szolgálja, mindezt az óriás konszernek, cégcsoportok, vállalatok háttér irányításával, hiszen az ingyenesség nevében az internet, embereket tömegként kezelve tudják érvényesíteni a mindenható piaci érdekeiket.
Utószó: „Csak egyszer valamikor, a távoli jövőbe, nehogy kialudjon a villany, ne legyen áram, mert akkor vissza kell térni az embernek a valóságba”!

Kriszt László rendező-koreográfus.

Celebek, kíméljenek! 1 rész.

krisztl — Tue, 08 Sep 2020 05:19:07 +0000

A kontárság kultuszának 21. századi táptalaja, maga a kultúra területe. Hogy hogyan jutottunk el idáig, nos ez egy komplex választ igényel. A most olvasható véleménynyilvánítás, csak az előszobába kukkant be, de folytatni fogjuk!

Sokszor, de nem elégszer adtunk annak hangot, hogy a “celeb” jelenség, olyan társadalomtorzító hatást gyakorol, mely ellen, fel kell emelnünk a szavunkat! A mindenféle teljesítmény nélküli, s ezzel negatív élet értékszemléletet, példaképül állító (főleg) kereskedelmi csatornák, és bulvár social médiák, olyan mennyiségben ontják felénk a “kulturális szemetet” hogy az embernek már-már hányingere van. Cifra György, Illés zenekar, Darvas Iván, Sinkovits Imre, Psota Irén, Pécsi Sándor, Németh Sándor, Latabár Kálmán, Szirtes Ádám, Márkus László, Haumann Péter, Hofi Géza és Radics Béla után kaptuk XY és YX-et és a végtelen gagyi celebeket? Vajon ők lennének a példaképek, ezt fogjuk magunk után hagyni, ez lenne a 21. század Magyarország kultúrája? Természetesen, miközben tudjuk a válaszokat azok, akik kitalálják, létrehozzák, gyártják, benne közreműködnek, nemhogy jól, hanem nagyon jól élnek, sokkal jobban, mint a hétköznapi dolgozó, tanuló, s magát az értéket teremtő állampolgár, nem beszélve az átlagot meghaladó tudásúakról. A kulturális megtévesztés esszenciája, hogy a mindenkori néző szeret azonosulni a mindenkori színház, film és a social médiák által közvetített közszereplőkkel, művészekkel, stb. E mentén jött létre az a megalázó fordulat, amely az elmúlt kb. 30 évet jellemezte, amikor is, a példaképek helyett, a formális semmivel való azonosulást, a pillanatélmény dőre érzését, a „mi is vagyunk olyan jók” illúzióját nyújtotta a közönségnek. Maga a celeb jelenség, ettől az értékválasztás lehetőségétől fosztotta meg a mindenkori nézőt. Nem azokat, akik átlátták ezt az érték nélkülöző tendenciát, vagy éppen, műveltségük, kulturáltságuk okán lepattant róluk, hanem azokat akik (véleményünk szerint) többre lennének érdemesek, legalább is, a választás lehetőségének tekintetében mindenféleképpen. A celeb jelenség, nem maradt a Reality Showk világában, (ez csak a kezdet volt) hanem mára (nagy-részben) elfoglalta, a zenei, a színházi, a televíziós, és lassan a film területeinek, jelentős részét. Mára, a bulvár élményből élők, olyan hatalommal bírnak, (egész média piacok épülnek rá) hogy ha nem vagy középszerű, ha nem tartozol a celebek táborába, ha a tudásról vagy szakmáról akarsz beszélni, azt szeretnéd megmutatni, akkor már nem is vagy érdekes számukra! Nekik mindössze a magánszféra kiteregetése, a minél pikánsabb vagy (ál) történetek gyártása, vagyis a mindenkori (művészi) értékekről való figyelemelterelés a cél, hiszen az értékekért, tanulni, dolgozni, erőfeszítést kell kifejteni. De ezeket a bulvármédiát képviselőknek csupán annyi a célja hogy ne gondolkozzál, gürizzél a megalázó béredért, ne gondolkozzál, csak fogyasszál, hiszen a multik ezért pénzelik őket. Tehát, létrehoztak egy olyan informális, hírhajhász létkultúrát, ezzel együtt negatív média függőségi viszonyt, amely egész nemzedékek (negatív) meghatározójává vált. Mára a fiatalok többsége (tisztelet a kivételnek) úgy akarnak mindent hogy közben nem akarnak érte semmit tenni. Nem tanulnak meg tanulni, nem tanulnak meg tenni a céljaikért, nincsenek példaképeik, mert hiszen hogy is lehetnek XY celeb a tehetségtelenségével, tudatlanságával, ostobaságával a példakép? Ki szeretné ha (mondjuk) egy OKJ-s végzettségű fogorvos fúrná a fogát? Ugye hogy senki? A kultúrában pedig sajnos így áll a helyzet, legalább is, nálunk Magyarországon, mindenféleképpen. Hasonlóan a „kocsmaturizmus” agyament ötletéhez, akik (kitalálták) létrehozták, pedig csak egy kulturális, no-go zónát valósítottak meg. Ugyan is, a művészet egyik feladata az, hogy különbséget tegyen a jó és rossz, a helyes és helytelen, az értékes és értéktelen közt, ellentétben a celebek által sugallt, „ne tegyél semmit, hiszen mi is sztárok vagyunk” közt. Az meg különösen felháborító, hogy ebből az értéktelenségből, még erényt is csinálnak, /lásd: főzőműsorok/ amikor az ország nem kevés helyén, még a mindennapos megélhetés is probléma, akkor ők, tüntetve a gazdagságukkal hivalkodnak, idiótaságok tömegét zúdítják a nézőre, s negatív példákat, személyeket (saját magukat) állítván pozitív példaképpé.
Minap, egy 21 éve futó kereskedelmi tévé gagyi sorozat főszereplője vált ki a sorozatból, mivel a továbbiakban nem kíván részt venni a minőség-nélküli, megtévesztő takonygyártásban. Még jó hogy 21 év után eszébe jutott! De a többi celebnek sajnos ez, eszébe se jut, de miért is jutna, hiszen nagyon jól meg vannak fizetve. A nézettségi számok mindenekfelett! Minőség, minek? Értékek, ugyan már? A nézőknek, jó lesz ez is, hiszen a számok minket igazolnak! Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzanak el a kereskedelmi tévék és a bulvár social médiák stáb ülésein. (tisztelet a kivételnek) Pedig a selejt-gyártásban (jól megfizetett) résztvevőkkel szemben, a választás lehetősége mindig nálunk van! Amikor megszüntették az igazából követésre méltó példaképeket, hősöket, sztárokat, akkor azt tették elénk, hogy mindenfajta tudás nélkül, te is lehetsz olyan értéktelen, minőség-nélküli, középszerű (celeb), mint akiket láthatsz, akiket elétek tettünk. És innen kezdve lettünk mélységesen alábecsülve. A 90-es évek előtt, kivágták a hang nélküli énekeseket, a táncolni nem tudó táncosokat, a tehetségtelen ripacsokat pedig, jó esetben elzavarták iskolába. Ma viszont hang nélkül énekelnek, rángatóznak tánc helyett, és a hangos ripacskodás a trendi a színházakban. Az is igaz, hogy mindenki a maga által képviselt értékeket keresi és az is igaz hogy a jelenség olyan, mint a vírus, nem lehet, teljesen megszüntetni. De azt ne felejtsük, hogy a celeb jelenség fenntartásával, csupán számadatokká, eszközzé váltunk, és nem a jó, nem az értékkel bíró eszközévé. Nem hiszünk az értékek devalvációjában, sőt ellenkezőleg, hiszen minden generáció egyik törekvésének kell lennie, (így természetes) hogy elérje sőt, meghaladja az előtte lévő generációkat, nem pedig hogy alul múlja.
Ahogy nem fogadjuk el, az egészségtelen ételeket, a rossz orvosi ellátást, a koszos utcákat, autóbuszokat és villamosokat ugyan úgy nem fogadjuk el, a kulturális selejtet sem. Azokat meg végképp megvetjük és elutasítjuk, akik lenézve és kihasználva a nézők többségét, magukat jól tartva, kulturális mocsokkal árasztják el a mindenkori művészeti ágakat, területeket.

–

Kép: bien.hu

–
Kriszt László rendező-koreográfus.
Neumark Zoltán zongoraművész-énektanár.
Baraneycz János író
–

Kapcsolat:
celebekkimeljenek@gmail.com